Ando György - Kutyej Pál Gábor (szerk.): Csabensis. Békéscsaba 300 - A Munkácsy Mihály Múzeum Évkönyve 5./42. - „Ami csabai…” múzeumi sorozat (Békéscsaba, 2018)

III. Az újratelepítéstől az 1848–49-es szabadságharcig

tTJiért uolt eredeti megélhetés az állattartás?

B

ékés megye egy folyók által szabdalt sík terület, melynek növényzete a török hódoltság idején szinte teljesen elvadult. A buja növényzetű, alacsony fekvésű mocsaras területeket a később, a 18. században mintegy második honfoglalóként betelepülő közösségek elsősorban legelőnek, rétnek tudták hasznosítani. A legelőkön az állattartás feltételei adottak voltak, hiszen azok bőségesek, korlátlanul legeltethetőek voltak, és jó szénatermelő tulajdonsággal rendelkeztek. Ezek a szempontok arra ösztönözték az ide települőket, hogy a lehető legésszerűbb és legolcsóbb termelési módot, az állattartást válasszák.

És, hogy kezdetben milyen állatokat tartottak? Kis igényű, tavasztól őszig legeltethető, szabadtartásra alkalmas jószágokat. Ilyenek voltak például az igénytelen juhfajták és szarvasmarhák, valamint egyes lovak és sertések, majd később megjelent a baromfitenyésztés is. Ezeknek kedveztek az itt kialakult természeti körülmények, jól bírták a kevés törődést, valamint a hevenyészett téli szárnyékokat. Főként a csabai határ külső legelőin (például Gerendáson és Kondoroson] legeltették az előbbiekben felsorolt állatokat. Ám télen, a zord időkben nem bízták a csabaiak a téli pusztára a nagy értéket képviselő háziállataik takarmányozását. így az ex- tenzív állattartást felváltotta a takarmányozó állattartás, s megindult a tudatos földművelés is.

Salamon Edina

106