Gyarmaty Gabriella: Munkácsy capriccio. A festő, a kortársak és a világ legnagyobb Munkácsy gyűjteménye - A Munkácsy Mihály Múzeum Évkönyve 4./41. - „Ami csabai…” múzeumi sorozat (Békéscsaba, 2016)
1890 Múzeumunk egyik legnépszerűbb tárgya: A zongoralecke
feszes merevséget. A belső tér növényi díszei számára a külső tér, a természetes flóra biztosít megfelelő hátteret. De mi történik e kellemes háttér előtt? Tizenéves leány mívesen formált pianínón játszik (a kép címe talán a gyakorlás kifejezést kívánja) egy hölgy társaságában (figyelmes felügyelete alatt). A hímzőráma mellett ülő, de tevékenységét a zenehallgatás miatt felfüggesztő nőalak feje balra fordul, de nem a lányra néz. Tekintete elréved és öntudatlanul pihen a hangszertől jobbra, az állványon lévő piros virág fölött futva egy nem látható személyen vagy tárgyon, kívül a kép terén. Ennek a fajta életkép-ábrázolásnak az európai festészeti tradícióban, ízlésben és mentalitásban valóságos hagyománya van, bár keletkezése idején, de természetesen manapság is a más társadalmi osztályokba tartozók számára az effajta képek által bemutatott világ - teljes joggal - egy másik univerzumnak tűnhet. Viszont tagadhatatlan, hogy az arisztokrácia és a nagypolgárság ízlés- és képzeletvilágának megragadására - általános értelemben - teljességgel alkalmas volt ez a képtípus. Hogy miért? Mert egy vonzó, szép emberekkel benépesített, tökéletes „majdnem valóságot” ábrázol, amelynek megteremtése a valóságban és megszerzése egy műalkotás formájában Munkácsy korában és köreiben a természetes dolgok közé tartozik. Láthatjuk magunk is, hogy manapság a „szépet” és a „tökéleteset” sokan - az előbbiekben vázoltaktól jócskán eltérően - egészen máshol/máshogyan keresik, és másképpen találják meg. Korunk - médiumok által sugárzott - ideája: élj tökéletes életet egy tökéletes testben. Ez új keletű elképzelés, vagy csupán e gondolat jelen idejű értelmezése adja a korábbi évszázadok (-ezredek) felfogásához képest a különbséget? Általános feltételezés, hogy a szép emberek hitelesebbek és nagyobb meggyőző erővel rendelkeznek, a reklámok tele vannak szép emberekből verbuvált pár- és családimitációkkal, mind boldogságot sugároznak, abból is a megvehető fajtát. De miként vélekedik a boldogságról Tolsztoj? „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.”4 Ebben az esetben az általános és az egyedi közti különbségről van szó, az egyedi az, ami megragadja a figyelmet, amivel érdemes foglalkozni, ami egy műalkotásban képes gondolati tartalmak hordozójává válni. Mert az általános, a konfekcionált kommersz ezt nem tudja. Nem jó nyersanyag. A szalonkép műfaja ezért is kényes kérdés és rizikós vállalkozás, ezért kell többet megfesteni a tetszetős, dekoratív látszatnál. Munkácsy szalonképeinek máig jelentős közönségsikere azt bizonyítja, hogy sikerült neki valamit belecsempészni ezekbe a „csak szépnek látszó” képekbe, valamit, valami picit, ami időtlen. Valamit, ami alapvetően emberi. Az utóbbi évtizedek néhány teoretikusának vádbeszéde nyomán Munkácsy nemegyszer a szalonképeket magában foglaló műegység miatt vált a magyar festészet folyamatosan támadható alkotójává. Csupán zárójelben jegyzem meg, hogy szám szerint körülbelül ugyanannyi tájképet festett, mint amennyi szalonképet hagyott maga után, amelyek többsége iránt viszont érdeklődik a szakma szigorú elméletalkotó rétege (is). 4 Lev Nyikolajevics Tolsztoj: Anna Karenina. In: http://mek.oszk. hu/00500/00510/html/ Egon Schiele (Tulln an der Donau, Ausztria, 1890. június 12 - Bécs, Ausztria, 1918. október 31.) osztrák expresszionista festő 1910 utáni kiforrott, tragikusan rövid alkotói periódusában, házassága évében alkotta az Ölelkező lányok című kompozícióját. Ugyanezek a modellek szerepelnek a bécsi Albertina Női szerelmespár című, szintén 1915-ös lapján, ám ezen a képen mintha úgy kellene beleszorítania a figurákat a szűk képtérbe. A nők hevületének hullámai már lecsendesültek, a művész egy szerelmi aktus utáni képet tár elénk; a képkivágással valószínűleg a látvány keltette hatást akarta érzékeltetni és rögzíteni. A még a készítése évében a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe került Ölelkező lányok nőalakjait felülnézet- ben, ahogyan megszokhattuk, a környezet jelzésének mellőzésével mutatja. A maszkszerű arccal ábrázolt figura mindkét művén ruhát visel, míg a ruhátlan másik alak kihívóan a szemünkbe néz, kapcsolatot teremt a nézővel. Egon Schielének ez a műve is melankolikus hangvételű, az ösztönök világáról, az emberi lélek kifürkészhetetlen mélységeiről készült jelentés. ♦ Egon Schiele: Ölelkező lányok (1915; Szépművészeti Múzeum - Magyar Nemzeti Galéria) ♦ 159 MUNKÁCSY MIHÁLY MÚZEUM, BÉKÉSCSABA
