Gyarmaty Gabriella: Munkácsy capriccio. A festő, a kortársak és a világ legnagyobb Munkácsy gyűjteménye - A Munkácsy Mihály Múzeum Évkönyve 4./41. - „Ami csabai…” múzeumi sorozat (Békéscsaba, 2016)
1851/1852 Az úticél: Békéscsaba
lékszem, abban az időben, amikor még se vasút, se jó országút nem volt: hosszú utazás lehetett. De a csabai megérkezés már világosan a fejemben maradt. 1851. november elején, egy szomorú őszi nap történt. Ólomszúrke ég és a messziségben fekete foltok tűnnek elő szabályos sorokban, élesen kiválva a láthatár egyhangú hátteréből. Nagybátyám két templomtornyot mutatott a messzeségben, az egyik magas volt és karcsú, a második ennek csak a feléig ért, s mégis úgy néztek ki, mintha egymással szembe fordulva beszélgetnének. - Látod a templomtornyokat? - kérdezte. Az Csaba. Már nagyon türelmetlenül vártam, hogy új otthonomba érkezzünk, de kocsink megfeneklett az úton. Ló és kocsi fekete sártengerben úszott, valóságos mocsár közepette. Az utat karók jelezték, amelyeket nagy távolságokban cövekeltek be a földbe. Ennek az volt a célja, hogy az utasok ne tévedjenek oldalra az útról.”1 Czeglédi Imre feltételezése szerint a fiú 1852 májusának második felében, édesapja, Lieb Mihály halála után érkezhetett Békéscsabára. Munkácsy így idézte fel a megérkezése utáni első csabai benyomásait: „A város látképe csodálatba ejtett: hosszú-hosszú utca, egész alacsony, széles házakkal, amelyek szalmafödelei mintha a földből nőttek volna ki. Mind rendjében, sorjában állott, akárcsak a Rue Rivolin, Párizsban. A harminchatezer lakosú várost két hosszú utca vágja keresztbe. A közepén, ahol az utcák metszik egymást, farkasszemet néz a két templom. Köröskörül csend uralkodik. Egy lelket sem látni sehol. A házakból kutyák rontanak a szekérre, hangosan megugatják, azután ismét eltűnnek a kerítések mögött.”2 Munkácsy, Reök István kíséretében, az első útját tette Csaba utcáin. De hogy milyen volt Csaba ekkoriban? A festő ezt is megírta: „Az utcára csak csizmásán lehetett kilépni, azt is jól a lábhoz kellett szíjazni. Mert ha ezt nem tettük meg, a csizma ottragadt a sárban és a lábunk belesüllyedt a pocsolyába. így van ez az egész magyar Alföldön. Kő nincs erre, a tégla sok pénzbe kerül, az utak ki vannak téve az évszakok és az időjárás kénye-kedvének. Azok szabályozzák az állapotát. Télen sártenger, nyáron portenger. A gyalogutak is eredetiek: a házak előtt két sor párhuzamos palló van, egyik a jövőknek, másik a menőknek. De csak a jobbmódot jelentő városnegyedekben van így, ahol a falu arisztokráciája lakik. Másutt elegendő egy szál palló is. (...) A járkálással kapcsolatos torna nagyon mulattatott. Elől mentem, nagybátyám a hátam mögött vigyázott rám, mert valóban nagy ügyesség kellett hozzá, hogy az egyenetlen és csúszós deszkákon lépkedhessünk. Minden baj nélkül érkeztünk meg.”3 A békéscsabai utcák képe még jóidéig változatlan maradt, ugyanis a város közútjainak burkolását csupán 1873-ban kezdték meg.4 3 Munkácsy Mihály: Emlékeim. Bevezető: Végvári Lajos. Budapest, Hungária Könyvkiadó, 1950. 25. p. 4 Dr. Korniss Géza: Békéscsaba megyei város története alapításától napjainkig. In: Békéscsaba. Történelmi és kulturális monográfia. Főszerkesztő: dr. Korniss Géza. Békéscsaba, kiadó nélkül. 1930. 34. p. 1 Munkácsy Mihály: Emlékeim. Bevezető: Végvári Lajos. Budapest, Hungária Könyvkiadó, 1950. 23-24. p. 2 Munkácsy Mihály: Emlékeim. Bevezető: Végvári Lajos. Budapest, Hungária Könyvkiadó, 1950. 24. p.
