Gyarmaty Gabriella: Munkácsy capriccio. A festő, a kortársak és a világ legnagyobb Munkácsy gyűjteménye - A Munkácsy Mihály Múzeum Évkönyve 4./41. - „Ami csabai…” múzeumi sorozat (Békéscsaba, 2016)
1885 Ízelítő az év terméséből
ilyenfajta eke szállítása hosszabb úton járművel történik. Ha azonban azt feltételezzük, a képen látható földművelő a domb mögötti házból indul, a gerendely megdöntésével eszközét ezen a kis távolságon könnyűszerrel el tudja csúsztatni. Az ekét már felállította, de még nem került minden része a munka megkezdéséhez szükséges helyére. Még néhány mozdulat, és kezdődhet a szántás, bár nem érthető pontosan, hogy miért nem a terület szélén indul. Ez annyira ésszerűtlennek tűnik, hogy csupán a kompozíció kedvéért helyezhette ide a festő. A farudakból készült vázra rakott karcsú boglyák (esetleg kukoricaszárból rakott kúpok) a domboldal lankájára vannak felfűzve, funkciójuk, hogy az előtérből zökkenőmentesen átvezessék a tekintetet a középtérben magasodó fák és az út ívének végpontjában meghúzódó épület formacsoportjára. A figurát és az állatokat aprólékosan, grafikus keménységgel dolgozza ki, ami minden lehetőséget megszüntet arra vonatkozóan, hogy sikerüljön a tájjal vagy akár csak azzal a domboldallal, amelyen haladnak, kontaktust teremteniük. Olyan élesen festett önárnyék tagolja az ember- és állatalakokat, hogy erős napsütést feltételezünk, miközben összefüggő felhőgomolyok borítják az eget. A lovak mellső lábainál még felfedezhetünk némi vetett árnyékot, de a földműves árnyékának megfestésétől teljességgel eltekint a mester. Az ekét viszont - visszatérve a tájértelmezés előbb tárgyalt metódusához - könnyű kézzel, néhány vonással, ecsettel rajzolja a háttérre. Kérdéses, hogy miért érzi Munkácsy a kényszerét annak, hogy figurával egészítse ki ezt az egyébként önmagában is teljes értékű ábrázolást. Végvári Lajos monográfiájában találunk némi magyarázatot az előbbire: „Az alak nélküli tájat nem becsülte, s ezért is szegült ellene az impresszionista felfogásnak, amelyet a kritikusok többek között a »hangulat« megragadása miatt becsültek. Munkácsy Malonyai szerint elítélte az ilyen felfogású műveket: »Hangulat! Ne beszéljenek nekem! A fene hát az a hangulat, ha egy árva cigánykölyket sem tud becsületesen odapingálni a hangulatába?« (...) »Med- nyánszky képeit is szerette, s ha szó került rá, ő mondta, hogy olyanok a képei, mintha az imént mentek volna róla el, vagy mindjárt jönnének az emberek és zúgolódott, hogy micsoda lustaság az, embert nem festeni abba a szép világba...« Pedig tájképfestészetének legszebb darabjai azok a vázlatos képek, amelyeken ritkán látható emberi alak: a természet drámája, az elemek összecsapása fejeződik ki bennük...” 1 A kérdésfelvetés módosulhat: miképpen alakul ki Mun- kácsyban az effajta odaadó ragaszkodás a tájba illesztett figurák alkalmazásával kapcsolatban? A választ leginkább az általa ismert és őt befolyásoló festészeti hagyomány meghatározó erejében kell keresnünk. 1 Végvári Lajos: Munkácsy Mihály élete és művei. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1958. 197-198. p. MUNKÁCSY CAPRICCIO 136
