Medgyesi Pál: Honfoglalók a békési tájakon. Békés megye jelentősebb 10-11. századi sírleletei - A Munkácsy Mihály Múzeum Évkönyve 3. (40.) - „Ami Csabai” múzeumi sorozat (Békéscsaba, 2015)
Gerendás - Petőfi Tsz. homokbányája
Honfoglalók a békési tájakon | Békés megye jelentősebb 10-11. századi sírleletei Gerendás Petőfi Tsz. homokbányája A Gerendás határában, a községtől D-re, mintegy 1 km-re, a Petőfi Tsz. homokbányájában, 1963- ban lovas férfisír került elő. A sírban íjcsontok, kengyelpár, zabla, juhcsontok voltak. A sírról csak az előkerülése után egy évvel kapott hírt Dienes István. Az ezt követő leletmentés során mindössze egy másik feldúlt lovassírt sikerült hitelesíteni a bányagödörben gyűjtött csontanyag alapján. A kulcscsonton talált zöld patinanyomok miatt Dienes István nőnek tartja a sírban fekvő halottat. Úgy tűnik, hogy a dombon több sír nemigen lehetett.125 A honfoglalás kori íjak visszacsapó, vagy más néven reflex íjak voltak. A reflex íjak már a szkíta időkben megjelentek, és kisebb-nagyobb változtatásokkal egészen az újkorig használatban voltak. Ilyen íjakat használtak a hunok, az avarok és később a besenyők és a kunok, tatárok is, de a török időkben is ismertek voltak. Ezeknek az íjaknak a legfontosabb jellegzetessége, hogy a leengedett, nyugalmi állapotban levő íj karjait felajzáskor, vagyis a húr felrakásakor, az eredeti állásával ellentétes irányba kell áthúzni. Ezáltal óriási energia tárolódik az íjban. A húr megfeszítésekor ehhez jön hozzá még egy hatalmas energia, ami akár több száz méterre is elrepítette a nyilat. Az íjak aránylag rövidek voltak. Az általam feltárt honfoglalás kori íjak kb. 120-30 cm hosszúak lehettek felajzva, de találtunk már ennél rövidebb, 108 cm-es íjat is. A lovas harcmodor nem tette lehetővé hosszú íjak használatát. Ezek az íjak aszimmetrikusak voltak, ami azt jelenti, hogy a markolat közepétől mérve az íj felső része pár centivel hosszabb volt, mint az alsó. Ennek az volt az oka, hogy az íj legnagyobb erőt akkor tud leadni, ha a nyílvessző pontosan a húr közepéről indul. Az íjmarkolat megfogásakor azonban a bal kéz a markolat alsó harmadát elfoglalja. így a bal kéz fölött kifutó vessző nem a markolat közepére kerül, hanem kissé feljebb, ezáltal pedig szimmetrikus íj esetében, nem kerül a vessző a húr közepére. Ezt kellett kiegyenlíteni a felső kar meghosszabbításával. A honfoglalás kori íjak szerkezete bonyolult volt. Az alapot egy puhafa váz alkotta, pl. nyírfa, juharfa. Az erőt azonban nem ez adta, hanem a ráerősített anyagok. Ehhez a vázhoz a két végén, és néha a markolatnál is, keményfa, nem hajló „szarvakat” (a markolatnál markolatot) erősítettek csapolással, ragasztással és bandázsolással. A ragasztáshoz enyvet használtak. A „szarvak” erőkarként működtek a hajló karok meghajIrtásához. A hajló kar belső oldalára rostjaira szedett, enyvbe ágyazott állati inakat ragasztottak enywel. A másik oldalára pedig szarulemezeket ragasztottak, szintén enywel. Felajzáskor a „C” alakú íjat ellentétes irányba áthúzták. Az íj külső oldalára került állati inak ősszefelé húzták a kart, a belső oldalra került szarulemezek pedig kifelé feszítették. Az íj merev szarvait és a markolatot sokszor agancsból készült csontlemezekkel díszítették, erősítették. Az illesztéseknél bandázsolást alkalmaztak. A elkészült íj hajló karjait bőrrel, esetleg nyírkéreggel vonták be, hiszen védeni kellett a nedvességtől. A rendkívül erős, több száz méterre is ellövő íjak óriási katonai fölényt jelentettek az ezeket használó népek harcosainak. 125 Dienes István: Gerendás. Régészeti Füzetek 18. (1965) 86.
