A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 36. (Békéscsaba, 2012)
Gábor Gabriella: Juhász Irén köszöntése
Juhász Irén köszöntése célunk, inkább a vele töltött időszak eseményeiből szemezgetnék, néhány „emlékgyertyát” állítva belőlük Irénke születésnapi tortájára. Az első „gyertya” megismerkedésünk emléke, 1974 nyaráról, Vésztő-Mágo- ron. Ebben az évben először szervezett régészeti építőtábort középiskolások számára a Munkácsy Múzeum. Az intézmény sötétzöld kisbuszával vittek ki minket az ásatásra. Emlékszem, amikor a gépkocsi rákanyarodott a Sebes-Körös holtágán átvezető hídra, az addig zajongó csapat elcsendesedve várta, milyen is lesz saját szemmel „igazi” ásatást látni. A feltáráshoz vezető dűlőút jobb oldalán lévő nádas- zsombékos terület, bal oldalán pedig a kukoricás takarta el a kilátást, így a növényzetből kiérve várakozással teli diákhadunk máris a Mágori-dombon találta magát. Megilletődöttségünk csak fokozódott, mikor egy öblös hangú, lógó fülű, hatalmas kutya szaladt elénk, mögötte pedig vékony alkatú, napbarnított, rövid hajú, szigorú tekintetű, szemüveges fiatal nő lépkedett. Köszöntött minket, majd bemutatkozott „Juhász Irén régész vagyok, az ásatás vezetője. Szólítsatok Irénke néninek! A kutya neve Rebeka, nem kell félni tőle, nem bánt, a barátkozással azért még várjatok! A dolgaitokat tegyétek a sátorba, osszátok el magatok között a fekhelyeket! Ebéd után körbevezetlek benneteket az ásatáson, és megbeszéljük, mi lesz a munkátok. ” Gyorsan telt a tábor két hete, ezen idő alatt pedig megismerhettük, milyen a kétkezi munka, a lapátolás, a téglahordás, no meg a vízhólyagok a tenyerünkön, de ízelítőt kaptunk a sírok bontása, az objektumok feltárása, illetve az ásatási dokumentáció készítésének munkamenetéből, szakmai jelentőségéből. Legnagyobb élményünk az volt, mikor Irénke felügyelete mellett végre magunk bonthattunk sírt. Türelmesen magyarázta közben, mit miért, és hogyan kell bontani, mire kell odafigyelni. Olyan dolgokkal is gazdagodott ifjonti lelkünk, melyeket akkor még nem értettünk, csupán sejtettünk „Irénke néni” eltökéltségét, hivatástudatát, munkaszeretetét, emberségét látva. Reggelenként, még a kubikos brigád érkezése előtt, elsőként ment föl a dombra az ásatáshoz, a munkaidő letelte után pedig sokszor naplementéig folytatta a bontást, ezt követően pedig az ásatási naplót írta, az előkerült leleteket vette nyilvántartásba, mégis mindig volt ideje ránk. Szívesen válaszolt a munkájához vagy egyéb tudományhoz kapcsolódó kérdésünkre, sosem volt kioktató, lekezelő vagy tanáros, esténként pedig néha leült közénk a tábortűzhöz, és egyetemi éveiről mesélt nekünk. Többek között kedves tanáráról, László Gyuláról vagy Cs. Sós Ágnesről, aki a zalavári ásatást vezette, és arról, mit tanult tőlük régészetből, emberségből. A tábor végén néhányan szorongva vártuk az új csapat érkezését - mivel itt akartunk még maradni -, titkon remélve, hogy nem lesz teljes a következő táborozol létszám, s így jut majd nekünk ismét hely. Várakozásunk nem volt hiábavaló. Csak nagyon ritkán fordul elő egy régész életében, hogy olyan feltárást végezzen, amelyet be is tud fejezni, s olyan pedig még ritkábban, hogy az általa kiásott, feltárt romokat kiállítóhellyé alakítsák, majd részt vehessen a helyreállítási munkában, illetve az emlékhely felavatásán is. Irénkének ez megadatott. 1970-ben kezdte el a vésztői Mágori-halmon egykor emelkedő Csolt-monostor feltárását, és 1978-ban fejezte be az ásatási munkát. Ebben az évben került elő a körtemplom és 8
