A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 33. (Békéscsaba, 2009)
Cs. Szabó István: Temetkezési szokások Békés megye református településein (Füzesgyarmat, Gyoma)
Temetkezési szokások Békés megye református településein rán, különösen, amék mán soron lévő vöt, vagy kivált, ha mán jegyet is váltottak, annak ellaktuk a torát ífélig, ífél után osztón hozzáfogtunk a kézfogóho’, reggelig szólt a muzsika, meg a nóta. ” Jó szomszédok, közeli s távoli rokonság, sírásók hivatalosok voltak a torra. „Minden temetís vígin a »bejáró« (funerátor) megköszönte a megjeleníst, és meghitta a jelenlévőket a torba. Ez mán elvítve van így. ”58 Összegzés Békés megye északi részének s Dél-Bihar református vallású lakosságának temetkezési szokásai - a halott eltakarítása körében - csupán településenként mutathat csekély eltérést. A halál előjelei, a halott körüli teendők - ravatalozás, virrasztás, búcsúztatás, temetés - mozzanatai egészen addig nem változtak jelentősen, amíg azt adminisztratív közegészségügyi rendelkezésekkel a világi hatalom meg nem szüntette. A ravatalozók megépítésével, kötelezően előírt használatával számos jelenség rövid időn belül eltűnt, illetve módosult. Évszázadok óta rögződött szokások tűntek el tíz-húsz rövid esztendő alatt. A 19. század utolsó negyedében mezővárosainkban megjelent temetkezési vállalkozók „beavatkozása” a helyi szokásokba csupán a módosabb családoknál mutat változásokat (kellékek, koporsó, sírkő megválasztása, minősége, igényessége stb.). A családi körben, szerettei között való méltó kimúlás lehetősége ez árnyékvilágból töredékére apadt, szinte teljes körben kórházban, idős otthonokban stb., nem egy esetben emberhez méltatlan körülmények között mennek el embertársaink a „minden élő útján”. Kikerült a család, a közösség hatóköréből - szolgáltatássá vált aránytalanul magas összegekért - a halott felkészítése, ravatalozása, de megszűnt a virrasztás, a temetési gyászmenet is. Ezzel együtt módosult az egyházi szertartás, ami napjainkra a temetések számát tekintve, annak igen kicsi hányadára csökkent. Több esetben tapasztaltam, hogy szolgáló lelkészek „lebeszélik” a halottas feleket a „búcsúztatóról”. írott forrásokból is kitűnik, hogy a temetés teljes köre mindig is erőn felüli volt a lakosok számára. Az adatokból is látszik, a felszerelés, „útravaló”, harangozás, éneklés („énekszós, búcsúztatás, prédikációs” temetés) idejét, módját, terjedelmét az idők folyamán több alkalommal módosították, korlátozták az egyházi és világi elöljáróság részéről. A templomból, templomtól való temetés szokása talán még a középkorból maradt fent egészen a 20. század elejéig. Ezt a szokást is számos esetben kísérelte meg tiltani a politikai felsőbbség, de minduntalan hiába, mert a tilalom megtört az évszázados, megrögződött szokás hatalmán. Az 1930-as évek vége felé már csak a tekintélyesebb családok ragaszkodtak a templomtól való temetéshez. A 21. század elején is részt vettem több olyan gyászistentiszteleten, ahol az elhunyt hamvai engedéllyel a templomban voltak. A temetés utáni, nem minden esetben gyakorolt családi összejövetel már messze nem rendelkezik az elmúlt idők halotti torának ismérveivel. 58 Baráth József, Kis Gábor, G. Nagy László közlése, Gyoma. 199
