N. Varga Éva, Szatmári Imre szerk.: A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 32 (Békéscsaba, Békés Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2008)
Deli Tamás: Adatok a Tiszántúl szárazföldi csigafaunájához II. Nyírség
rint 31 a Pomatias rivularis - mint ahogy a fák közül az ezüsthárs is - már jelen van az eljegesedés végén, vagyis a holocén kezdetén, több lomboserdei fajjal együtt. Ebből a korból is, majd a holocén klímaoptimuma utánról is megtaláltuk a Discus ruderatus fajt, amely egy hidegkedvelő, tajgalakó elem (botanikai vonalon pedig lehetne sorolni azon reliktumokat, amelyek a hidegebb klímák maradványainak tekinthetők). A különféle faunatörténeti elméletek alapján két igen fontos következtetésre juthatunk. Az egyik az, hogy a területnek refugiális szerepe van, és ezt mindenképp hangsúlyoznunk kell függetlenül attól, hogy az egyes elemeket melyik kutató milyen jellegű és korú reliktumnak tartja. A másik nyilvánvaló tény, hogy a terület mind állat-, mind növényvilágát tekintve heterogén és mozaikos. A terület reliktumőrző szerepe éppen a nagyfokú mozaikosságban keresendő. A mozaikosság kialakulását azonban nem úgy kell értelmeznünk, hogy volt egy kiindulási állapot, majd az egyes időszakokban uralkodó vegetáció elfoglalta a maga helyét a parabolabuckák megfelelő mikroklímájú helyein. Sokkal inkább egy dinamikusan változó mozaik élőlényközösséget kell elképzelnünk, ahol az egyes mikroklímájú foltok a számukra leginkább megfelelő éghajlati periódusban uralkodóvá váltak, és összeszorították más közösségek élőhelyeit. Esetleg végleg kiszorítottak fajokat, közösségeket, vagy új közösségek betelepülését tették lehetővé, de mindig fenntartva a mozaikosságot. Márpedig, ha ez így volt, akkor a glaciálisuk idején is reliktumőrző lehetett a láp és környéke. A mozaikosság ugyanis pufferhatást eredményez, ahol az éles váltások határai elmosódhatnak. Ezt az elgondolást a Bátorligeten történt újabb komplex földtani-őslénytani feltárások is alátámasztották. 32 Az erdőlakó csigafauna megjelenése - az előkerült leletek alapján - a holocén-pleisztocén határára, vagyis kb. a 10 000-11 000 BP időszakra tehető. Sajnos az ettől idősebb üledékekben nem fosszilizálódtak a Mollusca-héjak. A pollendiagram 33 azt mutatja, hogy az utolsó kb. 18 000 év során mindvégig jelen volt az erdei állapot, sőt jelen voltak a lombhullató fák is, vagyis a kevert lombú erdők uralkodtak a területen. A glaciálisuk lehűlési periódusaiban meglévő alföldi erdőrefugiumok gondolata viszonylag új keletű. 34 Ezek az erdei élőhelyek az egyes erdőlakó faunaelemek fennmaradását segíthették, akár az egész würm III során. Ennek ellenére nem nevezhető jégkori-glaciális maradványnak ez a fauna, mivel a legnagyobb faj- és egyedszám a posztglaciális felmelegedés során volt kimutatható. Ez pedig azt mutatja, hogy ha jelen is volt a jégkor során ez a csigaközösség - vagy ennek a nagy része -, eredetének időpontja melegebb időszakra tehető (valamelyik interglaciálisra vagy interstadiálisra). A leginkább azonban az valószínű, hogy a mozaikosságból adódóan részben mindegyik elméletnek igaza van, vagyis minden bizonnyal vannak az interglaciálisokból itt rekedt fajok (talán ilyen lehet a Pomatias rivularis) 31 SÜMEGI-DELI 2004. 32 SÜMEGI-DELI 2004. 207. 33 WILLIS et al. 1995. 16. 34 WILLIS 1995. 18; SÜMEGI et al. 1996a; SÜMEGI et al. 1996b.
