A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 30. (Békéscsaba, 2007)

Gyarmati Gabriella: Exhibitions of fine arts and applied arts in the Munkácsy Mihály Museum between 2001 and 2004

Gyarmati Gabriella ivé válhatnak a területen élő művészeknek."

80 Bár az azonos területen élő alkotóknak aligha van szükségük ilyen típusú szervezett ismerkedési lehetőségekre, a szándék mégis nemes és irányultságát tekintve baráti hangvételű. Ezen első közös bemutató művészi programját, a kötelezően elvárt alkotói orientációt a katalógus szigorú kitételekkel összegzi: - a látható valósággal kézzelfogható kapcsolatot kell (!) tartani - az absztrakt mint szellemi termék és ábrázolási forma teljességgel kizárt, hisz „az ember számára a haladás csak a természet és a társadalom határain belül lehetséges" A később Alföldi Képzőművészeti Kiállítás és csak 1964-től Alföldi Tárlatként nevesített művészeti találkozó az eltelt évtizedek alatt igen sok változáson ment keresztül. Egyrészt elveszítette vándor-jellegét, a kezdeti négy-öt megyeszékhelyet érintő útvonal a Munkácsy és az Erkel Ferenc Múzeum, valamint a gyulai vár helyszíneire, majd kizárólag a békéscsabai múzeumra redukálódott, s a hatvanas évek elejétől az évenkénti megrendezést a biennále-rendszer váltotta föl. Másrészt lépésről lépésre, egyre élesebben körvonalazódott új profilja, már 1977-ben a következőket olvashatjuk Supka Magdolna katalógus-bevezetőjében: „...az Alföld nem jelent számukra (az alkotók számára) sem tematikai, sem stiláris megkötöttséget legfeljebb a tárlaton való otthonosságukat teszi indokoltabbá - jól példázza a kiállításra beküldött művek tartalmi-formai sokarcúsága".

81 Ez a folyamat igen érzékletesen követhető nyomon a kísérő kiadványok átlapozásával és feltartóztathatatlanságát híven tükrözi a 200l-es válogatás is. „Az ALFÖLDI TÁRLATNAK egységes összképet kialakítani lehetetlen vállalkozás és távol áll céljainktól. A művekre jellemző tartalmi sokrétűség és stílusbeli sokarcúság az általuk képviselt színvonal, a kvalitás révén hozható csak közös nevezőre. A legkülönbözőbb magatartási formákat figyelhetjük meg a festészet, a grafika és a szobrászat tárgykörében, ha annyifélét nem is, ahányan jelentkeztek felhívásunkra. Kétségtelen, hogy találunk autentikus megnyilvánulásokat, de felfedezhetők hasonló hangok, megoldásbeli párhuzamok is. Találkozhatunk a múlt eredményeit korszerűsítve továbbfejlesztő mesterekkel és korszerű irányzatok konzervatív szemléletű művelőivel, valamint a régi és az új igen változatos arányú és módszerű elegyítésével. Ami leolvasható az alkotásokról, a résztvevők nagyon is különböző orientációja a képzőművészeti önkifejezés lehetőségeinek tekintetében, az aprólékos műgond vagy a fesztelen, olykor zajos képi nagyvonalúság, a művészetben egymás mellett tejtestvéri jóviszonyban élő ráció és mámor, gondolat és érzés öröktől fogva tartó dualitásáról beszélő, tárgyiasult kérdésfelvetést és válaszadást jelent. KÁTAI 1957. [4]. SUPKA 1977. [4]. 326