Czeglédi Imre: Munkácsy Békés megyében (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 26. Békéscsaba, 2004)
nagybátyám elvitt egy Fischer nevű német festőhöz. Azt mondta, ez a legalkalmasabb mester, akitől sokat tanulhatok." Kari Fischer bécsi akadémiai festő 1857-ben került Gyulára, az akkor megnyílt rajziskolai állás betöltésére. 1856-ban ugyanis a helytartósági osztály utasította a megyét, hogy tegyen eleget az előző évi rendeletnek, és a gyulai foelemi iskolában egy külön rajziskolát állítsanak fel, vagy a rajzot egy hozzáértő személy megfelelő tiszteletdíj fejében tanítsa. A felszólításra szervezik meg az iskolánál a rajztanítói állást, betöltésére Kari Fischer még 1857 januárjában beadta pályázatát, amelyet el is fogadtak. A rajziskola a belvárosi (ma Petőfi téri) iskola földszinti termében működött. 1861 tavaszán, amikor Miska felkereste, négy éve lakott már Gyulán, de >alig néhány szót tudott magyarul<. 26 Teljesen visszavonulva élt, egész nap alig mozdult ki műterméből: cégtáblákat, cégéreket, szentképeket festett, a portrékat általában másolta. „Leírhatatlan örömmel indultam el Fischerhez, egész úton gyönyörűséges tervek és gondolatok kergették egymást a fejemben. Elfogódva kopogtam be az ajtón, és mennyei hangnak tetszett az invitálás: - Tessék! (Munkácsynál: „Herein!... Entrez!..." - Tehát Fischer németül mondta, s Munkácsy lefordította franciára - Cz. I.) Vajon ki ő, aki megnyitja előttem a világ kapuját, s megmutatja az utat, amely bizonytalan cél felé vezet, de ellenállhatatlan varázs késztet, hogy csak induljak el rajta...- Tessék! - hangzott belülről egy éles hang, eszményképem hangja... Nem ábrándoztam tovább, rátettem kezem a kilincsre, kinyitottam az ajtót és beléptem a szobába. Óriási karosszékben ült a mester, a lába a levegőben lógott és pipázott. Valóságos füstfelhővette körül, úgy, hogy alig látszott ki belőle. Egy pillanatra semmit sem láttam a füsttől. Mikor már a szemem megszokta, észrevettem a bútorok körvonalait. És láttam, hogy festékes paletták, lécekre szegezett vászon, megkezdett vázlatok és az állványon egy munkában lévő cégér hever szerteszét a szobában, s művészi rendetlenség uralkodik mindenfelé. Olyan művészi rendetlenség, amikor a festő rengeteget dolgozik, de nemad el semmit. Valami jóleső, nagyszerű érzés fogott el. Boldogan szívtam be a levegőt, s úgy éreztem, hogy a nehéz, fojtó pipafüst rózsaszínű felhő, amely a sasmadár helyett magával ragad, s második Ganymedesként elrepít a végtelenbe. Olyan volt, mint egy korty víz, amit utolsó percben nyújtanak oda a szomjúságtól haldoklónak... О volt hát a ,mester', akitől tanulnom kellett, s akit megkértem, hogy hetenkint három órát adjon nekem. - Szívesen. Miért ne?... - válaszolta. Öt perc alatt megegyeztünk. A mester szűkszavú ember volt, de ha keveset beszélt is, annál többet pöfékelt és füstölgetett. Másnap papírt, ceruzát szereztem és úgy mentem el hozzá. Az öreg Fischer a sarokba vezetett, leültetett az asztalhoz és egy mintát tett elém, hogy másoljam le. Minden, amit magam körül láttam, a vásznak, a festék, az ecsetek, a gipszlenyomatok és paletták úgy zavarba hoztak, hogy nem is tudtam dolgozni. Őszintén szólva nem is voltam megelégedve azzal a mintával, amelyet elibém tett. Sokkal szívesebben kezdtem volna bele valami nagyobb, komolyabb dologba. Az órának gyorsan vége lett és Fischer atya nagyon rendszerető volt, egy perccel sem hosszabbította meg az időt. Mikor a mutató az óra végét jelezte, pontosan elbúcsúzott tőlem, nem várt egy pillanatig sem. Pedig olyan szívesen maradtam volna tovább is a műteremben, de ez a kívánságom csak nem teljesült!... Mégis boldog voltam és borzasztóan lelkesített minden, amit nála láttam. Otthon folyton-fölyvást rajzolgattam. Egy darab rajzoló-szenet loptam el a műteremből és már útközben telepingáltam a házak falát mindenféle emberi alakkal. 26 Régi fordítás: „egy szót sem tudott magyarul". (Ez néhány évi itt-tartózkodás után nehezen volt hihető. - Cz.I.) 74
