Czeglédi Imre: Munkácsy Békés megyében (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 26. Békéscsaba, 2004)
a halott apa, anya vagy gyerek hosszát és vágtatnak az asztaloshoz. Megrendelik az örök nyugalom ágyát és kizavarják ágyából az élő, ártatlan asztalosinast. Hány éjszakát töltöttünk el így, koporsócsinálással!... A majszter úr sajátkezűié g festette be ezt a koporsót és aranyos betűkkel pingálta tetejére apóka nevét és életkorát. Harmadnap volt a temetés. Szegény, öreg apóka! Senki se beszélt róla többet... Néhány nap múlva kimeszelték a kamránkat. Egy kicsit szabadabban mozoghattunk benne, több helyünk volt, mióta az öreg elment. Ez maradt utána örökségül." Munkácsy ugyan a Langinál eltöltött első tél végére teszi ezt az eseményt, de bizony Lang apja, Lang János csizmadiamester az anyakönyvi bejegyzés szerint csak a következő évben, 1856. szeptember 21-én halt meg. (Ennek megfelelően az Emlékeim eseményeit itt is át kellett rendezni.) A halál ilyen közelsége borzasztó élményt jelentett a tizenkét éves Miska számára. „Napokig nem tudtam aludni az izgalomtól. Félelem és rossz álmok gyötörtek és kellemetlen érzések között vártam a ,Chlapci horká' -t. Én voltam a legfiatalabb, nekem kellett tüzet rakni a kályhába, de ezt a dicsőséget szívesen átengedtem volna másnak!... Az öreg halála óta féltem egyedül bemenni a műhelybe, s akkoriban még nem volt olyan egyszerű dolog világosságot gyújtani... Biztosan ismerték már a gyufát, de a műhelyben nem tartottunk. Ha a Veszta-tűz, vagy a kövér Ancsa konyhájában a hamu alatti tűz kialudt, akkor kovával kellett tüzet csiholni. Egy kis kosár tele volt finom gyaluforgáccsal és fa-szénnel és efölött kellett a tűzkőből szikrát csalni; a szikrák a forgács közé pattantak, ez aztán meggyulladt, hol lassan, hol gyorsabban, ahogy a véletlen szerencse diktálta. Hányszor csapkodtam, ütöttem egymásba a tűzkövet, anélkül, hogy sikerült volna! Már-már örökkévalóságnak tetszett! Aztán a forgácsot a szén fölé raktuk és tele tüdővel élesztettük! Mindez korán hajnalban, f оgvac оgtató, szibériai hidegben, amikor a befagyott műhelyablakokra szeszélyes alakú jégvirágokat rajzolt a tél! Ha végre sikerült tüzet teremteni, akkor öt perc alatt vörös lett a kemence, mert fűtőanyag volt bőven. Azután a kályhához vonultunk, a korsóból vizet vettünk a szájunkba, s ez volt a csap, amelyből megmostuk az arcunkat. Ha eltűnődöm a múlt emlékei fölött, bizony, jó sok zsánerkép-témám akad. De hol vannak már a modelljeim?..." Ezekben az időkben - 1856 őszén - végre megszabadul a kisinasnak kijáró munkáktól: új inas kerül a műhelybe. „Eltelt másfél esztendő, vagy kettő is, amíg új inast vettünk fel a műhelybe, aki aztán az örökömbe lépett. Ezalatt az idő alatt egyik inas előlépett. Szép szál, békési (a céhkönyv szerint mezőberényi - Cz. I.) parasztfiú, talán húsz esztendős lehetett, amikor legénnyé avatták." Munkácsy itt pontosan emlékszik az eltelt időre: Az általa Andrásnak nevezett öregebb inas, Harmati András felszabadulása megtalálható a céhkönyvekben. 1856. október 5-én jegyezték be a legények közé. A céhszokások eléggé ismertek a céhtörténeti irodalomból. Sokan leírták a legényavatás, a mesterré válás és más ünnepi alkalmak ceremóniáit. Munkácsy most akarva-akaratlan különös leírással gazdagítja ismereteinket: az inas szabadításának a mester otthonában történő ceremóniáját örökíti meg a belső szemlélő, átélő élményével. „Észrevettem rajta, hogy valósággal reszket, és állandó izgalomban van az előléptetés előtt. Attól félt szegény, hogy nemsokára ő is a nagy asztalhoz kerül, pedig nem is járatos az etiquett szabályaiban. - Mit csináljak - kérdezte tőlem - ha egyszer a majszterné mellé kerülök? Hogyan vágjam el a húst és azt sem tudom, hogy vegyem kezembe a villát? 53
