Czeglédi Imre: Munkácsy Békés megyében (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 26. Békéscsaba, 2004)

rendelt idegent kezeltek Vidovszkiék. Ha náluk dolgoztunk, akkor a jó asszony mindig az asztalukhoz hívott, s akármilyen piszkos is voltam, együtt ettem a gyerekekkel. Ha tudta volna, hogy utólag mindannyiszor meglakolok ezért!..." Munkácsy maga is többször leírta, hogy nem a munka miatt borzadt az asztalosságtól. Az igazi asztalosmunkát szerette: „Mikor először kaptam kézhez a gyalut, .. .munka közben boldogan vettem lélegzetet és úgy éreztem, hogy testem-lelkem újraéled, mialatt kis szögeket faragok a fából, akárcsak valami mesterművei teremtenék. " Ilyen megnyilatkozását máshol is találnánk. Mestere, a környezet magatartása, a kisinasnak járó rabszolgaélet tette elviselhetetlenné helyzetét: „Nem akarom magamat olyan színben feltüntetni, mintha mindig ártatlan áldozat lettem volna, aki csak a rövidebbet húzza, általában sorsom éppen olyan volt, mint a többi kisinasé. Tudja mindenki, hogy az inaskodás nem a legnagyobb gyönyörűség. »Én azonfelül érzékenyebb is voltam, mint a többiek«, hiszen nagyon fiatal voltam még, s nem olyan környezetben nőttem fel, mint inas-társaim. Mikor visszaemlékeztem régebbi életemre, nagyon szomorú perceket éltem át, amit még kellemetlenebbé tett társaim irigykedése." Munkácsy ezekben a sorokban az asztalosévek szenvedéseinek kulcsát adja: „Nagyon fiatal voltam még s nem olyan környezetben nőttem fel", és a régi otthon emléke is élt benne mindezek tették elviselhetetlenné életét. Ugyanezek az élmények másokból esetleg nem váltottak ki ennyi keserűséget. Aki megszokta az élet keményebb, durvább oldalát, az könnyebben is viseli el azokat. Miska - a magas rangú sotisztviselo fia - más környezetben nőtt fel, más igényeket szokott meg, így nehezebben tűrte az igénytelen körülményeket és környezete durvaságait. Másrészt Munkácsy másként foghatta fel a világot is. Nemcsak azért, mert fiatalabb volt - mint maga is írja -, hanem mert a művésziélek érzékenysége a gyermekben is megnyilvánulhatott már. Ami „jó hecc" lehetett társainak, számára megalázó tett, szenvedés volt; az asztalosmunka fantáziátlan, monoton részét mások természetesnek vették, őbenne keserűséget váltott ki. Idézzünk ezekből a keserű emlékekből! Mindenekelőtt az öreg Jánossal történt csereberéjét, annál is inkább, mert a legények között ez bánt vele a „legjobban": „ Valahányszor Vidovszkiéktól estefelé visszatértem a műhelybe, mind kevésbé találtam ott meg azt a gyönyörűséget, melyet hajdan elképzeltem. A jó ebéd és vacsora után hozzá sem nyúltam a fazékhoz, amit a kövér Ancsa, azaz Anna a földre helyezett. A jóságos Vidovszkiné sohase engedett el üres kézzel, ami aztán örömömre azt a látszatot keltette, hogy a család pártfogoltja vagyok. Társaim ezért nagyon irigyeltek, bár mindig megosztottam velük kincseimet. »Egy nap egész kalácsot és sok gyönyörű almákat kaptam. Hogy eloszthassam, szükségem volt ezüst evőeszközömre. Ahogy előszedtem, meglátja az öreg János és kérdőn mutat a szép holmi felé: -Hát ez mi?... Büszkén mutattam meg neki kincseimet. Megnézte és így szólt: - Semmi szükséged itt erre a holmira, nem adnád el nekem? Egy ezüst tallért mutatott, olyan régi forintosat. Nem a pénz kedvéért, inkább, hogy szolgálatára álljak, átadtam neki az evőeszközt, tokkal együtt és senki ne kérdezze, hogy meg voltam-e elégedve a vásárral? Örültem az ezüstpénznek és boldogan aludtam el. Másnap az öreg János meggondolta a dolgot: nem is volna olyan rossz, ha a pénzt is visszakapná, meg az evőeszköz is az övé maradna! 46