Czeglédi Imre: Munkácsy Békés megyében (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 26. Békéscsaba, 2004)
panaszkodott, hogy nagyon fáradt a munkától, Majszter uram pedig rendesen attól félt, hogy megterheli a gyomrát az egyszerű ételektől. (Óh, igen, nagyon egyszerű ételek voltak!) Mihelyst azonban a legények felkeltek az asztaltól, titokzatos mozgolódást lehetett látni a tornác végében. A gyanús zaj elárulta, hogy új fogások kerülnek az asztalra, a kövér szolgáló könnyelmű pillanataiban kifecsegte, hogy zsíros, nagyszerű ételek. Abban a korban éhesebb az ember, mint most és első nap, látva, hogy a legényeket asztalhoz hívják, türelmetlenül kérdeztem: - Hát velünk mi lesz?... Éppen azon gondolkoztam, hogy mért nem engednek minket is oda ülni és vájjon mikor kapunk már enni, de nem sokáig törhettem a fejemet, egyszerre csak jött a kövér szolgáló az óriási mosogatódézsával -ha ez a szó nem tetszik, nevezzük fazéknak - és oda állította a földre, az ajtó elé. Valósággal megrohanták, s pillanatok alatt üres lett. A hadművelet végrehajtásához a szolgáló kanalat adott. Első alkalommal meglepett a közös étkezésnek ez a módja. Félve húzódtam a fazék mellé, de csakhamar rájöttem, hogy itt nincs helye a szerénykedésnek. Öten voltunk a közös fazékhoz és ez volt a jelszó: - kiki magának, az Úr Isten mindnyájunknak! Láttam, hogy milyen villámgyorsan merítették társaim a kanalakat a piszkos, barna lébe és szédítő kapargálással keresgéltek a fazék fenekén. Idejekorán felvilágosítottak arról is, hogy nem szabad a fazék alján ülő komoly ételhez nyúlni és nem szabad véletlen kanalazással kihalászni a húsdarabokat, míg fel nem kanalaztuk a levest. Minden húst, ami napfényre kerül (akárcsak az iszapban ragadt halak, ha már a víz lehúzódott), becsületesen el kell osztani. Sajnos, nagyon sokszor történt meg velünk, hogy ilyen módon sem volt részünk valami szerencsés halászatban! Az elosztás kényes dolog volt, és feszült érdeklődéssel kísértük mindannyian. Aki osztott, az nem választhatott. Meg kellett neki elégednie azzal, ami utoljára maradt. Ezzel aztán kényszerítve volt, hogy pártatlanul végezze az elosztást. Mindez újdonságszámba ment előttem, mert ha odahaza nem is éltünk fejedelmile g, de mindig tisztán és bőségesen kaptam enni. Mikor láttam, hogy így kell enni, nem is mertem elővenni szépséges, ezüst evőeszközömet. Az első estebéd más okból is emlékezetes maradt. Mi még ott ültünk a fazék körül, mikor a legények már felkeltek az asztaltól. Egyikőjük átugrotta a fazekat, mire a szolgáló elkezdett vihogni. Erre megfogdosta a cseléd lábszárát és elszaladt, majd visszajött és leteperte a földre. Valóságos verekedés kezdődött, amely azután is gyakran megismétlődött a leány és a legények között. Ez volt a rendes szórakozásuk és - Istenem! - a mienk is. Mulatságos jelenet volt, ahogy a kövér szolgáló védekezett a legények támadásai ellen, bőségesen osztogatta a pofonokat, aztán a verekedés végén felkapta a fazekat meg a kanalakat és kipirulva, lihegve szaladt át a másik tornácra. Még most is hallom durva nevetését és a szitkokat, amelyeket nem is lehet kimondani. Aztán aludni mentünk. Nyár volt és a majszter úrékon kívül mindnyájan a szabadban aludtunk. Ki az udvaron, ki a tornácon, kedvünk szerint, ahogy jött. Ez is tetszett nekem módfölött. Ki-ki előhozta a szalmazsákját és oda állította, ahová akarta. Az inasok szalmazsákjaikat rendesen a tornácra rakták. Az első éjszaka nem is tudtam aludni. Nagyon türelmetlenül vártam már a reggelt, amikor a műhelyben ismét megkezdődik a munka. A rövid éjszakai nyugvás szinte örökkévalóságnak tetszett. Minden pillanatban felköltöttem szomszédomat, hogy megkérdezzem, nincs-e még itt az öltözködés ideje? Végre dühös lett és olyan mérgesen mondta, hogy most is hallom: -No iszen, nemsokára megcsömörlesz majd a felkeléstől!... Újra elaludt, én meg szótlanul vártam a felkelő napot, amely végre is felragyogott. Alig virradt, nem nyugodtam tovább; nemsokára talpon voltam és csodálkozva néztem, hogy a többiek a világosság dacára, milyen jóízűen alszanak. Végre, nagysokára, előkászálódott a szolgáló és hangosan elordította: - Chlapci horka!... Ez a két tót szó híven megmaradt az emlékezetemben. Annyit jelent: - Fiúk, felkelni!... 43
