Czeglédi Imre: Munkácsy Békés megyében (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 26. Békéscsaba, 2004)

EGY VÉGZETES RABLÓTÁMADÁS (1852. december) Lassan eltelt az 1852-es év. Miska boldogan élt a nagynéni, Giza és az Omaszta lány társaságában. „A néni napról-napra jobban megszeretett és megengedte, hogy mikor kirándul, vele menjek a szép kocsiban. Erre nagyon büszke voltam s éppen úgy éreztem magam, mintha a ház fia lennék." Már arról beszéltek, hogy a következő évben gimnáziumba küldik. Közben azonban újabb tragédia történt - egy végzetes rablótámadás. A szomorú este emlékét így írja le Munkácsy az Emlékeimben: „Egy este éppen így üldögéltünk együtt a szalonban, Omasztra, a néni, a férje, Giza és én. Nem messze tőlünk országos-vásári mulatozás volt, ahol a város egész ifjúsága összegyülekezett. Hirtelen nyílt az ajtó és egy ember lépett be, aki nem hordott álarcot, de feketére volt festve az arca és ál-szakállt ragasztott magának. Téli suba volt a vállára vetve és sáros csizmát viselt a lábán. Ott állott a kis társaság előtt, mely inkább mulatott a meglepetésen, semhogy ijedezett volna. Azt hittük, hogy valaki tréfát űz velünk, sőt gyanítottuk, hogy Reök bácsi rejtőzik az ál-szakáll alatt - tudniillik ez este nem volt velünk. A néni bosszankodott a váratlan, rossz tréfa miatt, a belépő felé indult és éles szavakkal támadt rá, mert nem tetszett neki a dolog: - Legalább a csizmáját takarítaná le!... A csodálkozásból egyszerre ijedelem lett; a fickó ugyanis fegyvert rántott elő a suba alól, a puskatusával eltolta magától a nénit és rákiabált: -Azt hiszed, hogy a testvéred vagyok!... Ebben a pillanatban még három alak rontott a szobába, ezek is fel voltak fegyverkezve, és Omasztrára, Steiner bácsira, meg a nénire vetették magukat, aki már eszméletlen volt, úgy ütötték a fejét. A bácsinál és Omasztránál nem volt fegyver és meg sem kísérelték az ellenállást. Gyorsan össze volt kötözve a kezük-lábuk. Egy-két perc múlva két másik bandita a szobába cipelte a megkötözött inasokat, a szakácsnét, a pesztonkát, a kertészt, a kocsist, de egyikőjüket sem bántalmazták. Kijelentették, hogy minden védekezés hiábavaló. Menekülni sem lehet, mert a ház összes bejáratainál őrök állanak, akik menthetetlenül elfogják azt is, aki be akar jönni. Omasztrának egyik szolgája valamit hozott odaátról a néninek, hát a bemondott sors érte. Összekötözték és a többiek mellé került ő is. Omasztráék összes lakóit épp úgy meglepték, mint bennünket, és hozzánk hurcolták őket. Mindenkit halállal fenyegettek, aki csak megmozdul, vagy kiabálni merészel. Rettenetes kép volt. Az ijedtségtől megnémult férfiak és nők ott feküdtek a padlón. Gizát és engem összekötöztek a lábunknál fogva, legalább együtt szenvedtünk. Két fickó velünk maradt, a többiek megkezdték a munkát. Hogy írjam le a gyötrelmeket, amelyeket a szegény néni végigszenvedett! A lábait szabadon hagyták, mert vezetnie kellett a rablókat mindenfelé, ahol zsákmányt sejtettek. Először a pénzt követelték; tudták, hogy a néni hordja magánál a kulcsot. Odaadta nekik. Még többet akartak, s mikor szegény már nem tudott többet adni, megkezdődött a kínzás: a pamlagrafektették és puskatussal ütötték-v érték. Egyik gazfickó ráült a fejére, hogy ne tudjon jajveszékelni. Mi pedig halálos csendben voltunk a másik szobában, csak néha-néha tört fel a lelkekből egy elnyomott sóhajtás. Az ellenállásnak még csak a gondolata is halált jelentett volna. A banditák kirabolták a pénzszekrényt, aztán az ékszerekre és értékes holmikra vetették magukat. Ahol csak sejtettek valamit, oda magukkal hurcolták nagynénémet, aki végre is eszméletlenül összeesett, s akkor a házfelügyelőt kényszerítették, hogy adja elő az ezüstneműt. Eloldozták a köteleit, mire a lépcső felé szaladt, úgy lát26