Czeglédi Imre: Munkácsy Békés megyében (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 26. Békéscsaba, 2004)

„... nőm s alig ismert másodszülöttemet nagyobb bajon kívül találtam, s mit mondjak, ismered a gyarmatos fájdalmát, kinek távolléte alatt, virágzó telepeit feldúlta az ős törzsek korcs ivadéka. Alig vetek új lakomban felhalmozott holmimra egy futó pillantást, s rohantam kifelé, hogy számba vegyem a megmaradtakat, ah, mily kevesen vannak ők, s mily körülmények között, mily hangulatban! Lassan ittam a mérget, mely lelkem még inkább hervasztá." Beszámol a baráti kör megmaradt tagjairól. Csupa keresztnév, számunkra alig megfejthető. Legfeljebb Sándor és Imre mögött sejthetjük a két Vachotot. Bajzáról név szerint megemlékezik, hogy Pesten van, majd egy részvétteljes sor: „Szegény Miska bácsit kihallgatták..." Minden bizonnyal Vörösmarty Mihály 1850 elején történt jelentkezése és kihallgatása áll a szánalom mögött. Erdélyi, Vörösmarty, Bajza barátsága bizonyítja, hogy Reök valóban ismert tagja volt a pesti írói és művészi köröknek, ahogy Malonyay írja. A baráti kör számbavétele után megvetően emlékezik meg a magukat „purifikálok" (magukat az osztrákok előtt tisztázni kívánók - Cz. I.) seregéről, majd így folytatja levelét: „... néhány napi keserű kóborlás után gondolkodtam, mint kellene kikeletig az időt tölteni! Nyelvtudomány és zenére adtam fejem, volt is zene, de dal nem volt, nem nálam és nem máshoz, suttogás és kártya, ennyiből állt a mulatság. Jutni jutott dal eszembe elég s te mindannyiszor, édes jó Janim! Hisz igaz, hogy utóbbi éveimből a kellemes emlékezetnek csak kevés viráginál állhatok meg, de kis körünk, dalaink emléke annál becsesebb sóvárgó lelkemnek. - Határoznom kellett. Ha egyedül állék, könnyen határozék vala, kicsi tarisznya, egy görcsös bot nem sokból megy ki, de így határoznom kellett, s fejemre határoztam a legbizonytalanabbat. Egy tisztán állt előttem, hogy Pesten nincs maradásom, tehát odébb, hová? Annyiból, hogy amerre szemem tekint, nincs egy talpalatnyi földem is... annyiból mindegy lett volna a világ bármely része felé indulnom, de BCsabán testvérem lakik, ki biztatott, csalogatott s én... ide költöztem ebbe a nagy faluból kis várossá traversait helységbe, mely hogy pályám netovábbjává ne váljék, ahhoz hej - állapotok kellenének. S itt volnék hát ide s tova egy hónapja fülig prosában (prózában!) és irtózatosan józanul." Az előbbiekből nyilvánvaló, mi indította Reököt, hogy Pestet elhagyja. A szabadságharc utáni megtorlás bizonytalanná tette az életet a fővárosban. Talán anyagilag sem látta biztosítottnak családja helyzetét. Elveit, politikai felfogását Erdélyihez írt levele befejező soraiban olvashatjuk: „... legyen a nemzet néma, érezze, mi a dalban van, de ajkára ne szálljon az, tegyen úgy, mint afülmile az év zord szakában s várja a tavaszt!... tűrd a ciliciumot (szilenciumot = kötelező csendet - Cz. I.), reméld, hogy leoldja azt az idő, a sebek pedig, az ily sebek majd csak behegednek." A nemzet legjobbjainak hangja volt ez - a Deák Ferencnek tulajdonított „passzív rezisztencia" (passzív ellenállás) kezdete. De hogy maga sem gondolt hosszú ideig Csabán maradni, sőt csapásként fogná fel az kimaradást, az idézett részletből ez is kiderül. Csabán mindenesetre megnyugtató anyagi támaszt talált. Legidősebb testvére, Karolina vagy ahogy itt nevezték, Sarolta - Steiner Jakabnak, az 5500 holdas Apponyi-birtok uradalmi inspektorának volt a felesége. Steinernek inspektori jövedelme mellett két szárazmalma, két kocsmája, 190 hold saját földje s legalább 780 hold bérlete volt. Házában - Csaba legszebb nemesi kúriájában - három belső cselédet tartott, hasonlót csak Vidovszkyéknál találunk - velük még később találkozunk -, de ott sok a gyermek, Steineréknél egy sem. Steiner tekintélyét bizonyítja, hogy 1937-től 1853-ban történt lemondásáig a hatalmas csabai evangélikus egyház világi felügyelője volt. Ez a tekintély lehetett Reök legnagyobb oltalma, amelynek hatására Polner főszolgabíró is teljesen elhallgatta Reök 48-as tevékenységét: A forradalom alatt „ tudtommal 15