Czeglédi Imre: Munkácsy Békés megyében (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 26. Békéscsaba, 2004)

tély, hogyan kerül a hazatérés terveibe egykori düsseldorfi mesterének utazása, hiszen a Knausz név mögött aligha sejthetünk mást. Munkácsy és Reök 1872-ben váltott leveleinek külön értéke, hogy ebből az időből alig ismerjük Munkácsy életét. A levelek közelebb vittek ennek megismeréséhez. Az 1872-re tervezett utazás mégis elmarad. A hosszan tartó válság elmúlt: „... örültem, hogy munkaképességed helyreállt" - írja Reök 1872 decemberében, minden bizonnyal Munkácsy előbbi levelére válaszolva. Helyette Iván látogatja meg az 1872-1873-as tanévben. A közeli Svájcból rándult át Párizsba. „Hogy megnőtt a fiú, alig ismertem rá...- írja Munkácsy - Csak már Pista bácsi is köztünk lehetne, hogy gyönyörködhetne bennünk..." Aztán ismét arról ír, hogy készül haza, „amihez az atelier természetesen szükséges, hanem oly egyszerű alakban, amint csak lehet. Hanem a térségnek benne legalább 3 ölnek kellene lennie mindenfelől, egy öl széles és 1

Ч2 öl magas ablakkal minden eresz nélkül északnak, ahol az ablak lesz. A kis ablakok nem nélkülözhetetlenek, sőt nem is szükségesek, hanem ha lehetne egy kis előszoba? Az jó volna. Ha nem, az sem volna baj. Egyszóval oly egyszerűen, amint csak lehet, hogy éppen egy zárt világosságom lehessen, ha gondolja Pista bácsi, hogy ez nagyon rövid idő alatt készülhet. Bár talán lehetne akkor kezdeni, mikor otthon leszek, hogy láthassam." A hazautazás 1873 nyarán is egyre húzódik. Pedig Munkácsy újabb depressziós állapota miatt nem érzi jól magát Párizsban. Itthon azonban dúl a kolera, rémisztő híreket hall a dühöngő járványról; „volt naponta 80 halott is... főképp gyerekek halnak a rossz gyümölcstől" - írja Reök. Maga sem érzi jól magát a tanyán: „Szép élet lehetne itt, ha a gazdaság apró részleteivel nem kellene bajlódni, volna társaság s volna hova ki-kimozdulni, egyszer-egyszer nagyobb kirándulást tenni." „... könnyebben érezném én magam, ha egy-két társam volna, de nincs senki, még itthon sincs" - írja másik alkalommal. „Egy van, amire mindig jól esik gondolnom, s ez az: hogy te s gyermekeim csak örömömre vagytok... Bár gyakrabban láthatnák egymást, bár egymásnak közvetlen erkölcsi támogatására lehetnénk - de hát a szülők sorsa többnyire az, hogy magukra maradnak s csak a teljesített kötelesség tudata s a gyermekek sikerülése az, ami nyugtatja. Ez mind rendes dolog, s nem is ezek okozzák a kedély hullámzást, hanem a szellemi élet hiánya, a pereskedés és sok nem keresett ingereltetés." Az atelier megvan, sajnálná, ha feleslegesen építette volna. Munkácsyt meghatja a hatvan felé járó nagybátyja rossz kedélyállapota. „... Nagybátyámtól ma is kaptam levelet - írja az özveggyé vált De Marches-néhoz, ekkor már jegyeséhez. - Szegény mindig nagyon szomorú. Neki is ide kellene jönnie arról az örökös Csabáról. Nagyon örül, minket Ivánnal együtt fog látni, azt reméli ettől, hogy meggyógyul." S amikor lassan elmúlik az év is, és a kolera miatt még mindig nem mer elindulni, így ír jegyesének: ,,...fáj, hogy ilyen szomorú ok miatt nem utazhatom haza. Szegény nagybátyám pedig e szomorú helyzet kellős közepén él." Végül Munkácsy végképp lemondja látogatását - nősülés előtt áll. Nagybátyja örömmel válaszol a kedves hírre: „... nincs abban se kétségem, hogy belőled is jó férj, jó családatya válik" - írja, majd így folytatja: „Egy ürömcsepp mégis van, mely örömembe vegyül, s a csepp két alkatrészből áll: minden szülőnek nehezére esik a gyermek távolodása, ha mindjárt azt földi szerencséje hozza is úgy magával, például a házasság. Szülőd nem vagyok, de szerettelek nagyon, neked sincs, akihez életed folytán vérrokonilag inkább ragaszkodtál volna és - anélkül, hogy közelebb számoltam volna vele, kecsegtetett a feltevés, hogy vándorutad egykor haza, szülőföldedre vezetend, hogy úgy hazád, mint mi, teljesebben magunknak tudhassunk, ezen feltevés, ezen illúzióról ezentúl le kell mondanom. E kettős tudat adja azt az ürömcseppet, mely örömömbe vegyül, s melyet előtted el nem titkolhatok, mert szeretetem facsarja ki, mellyel irán136