A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 24-25. (Békéscsaba, 2003)
Nagy László András: „Veszett Daru”. Egy füzesgyarmati veszettállatorvos alakja a népi emlékezetben
„ Veszett Daru " - A paraszti kulturális közeg ellenállása a hivatalos orvoslással szemben a XX. század közepére szinte teljesen eltűnt, bár ennek elemei napjainkban is tetten érhetőek. Mentalitás A „tudós gyógyítók" segítségét továbbra is igénybe vették a falusi közösségek, melynek okait kezdetben - valószínűleg a fentieknek megfelelően - főként a hivatásos orvosok és a paraszti társadalom közti kulturális és nyelvi különbségek indukálták. A XIX. század végétől, a XX. század elejétől ezek a tényezők jelentéktelen mértékben vagy egyáltalán nem jelentkeztek, azonban a népi gondolkodás jellegétől idegen tudományos gondolkodásmóddal szemben a népi gyógyítók „közegazonossága", empátiája, gyakorlati tapasztalatai alapján csiszolt eredményessége egészen a közelmúltig megteremtette elismertségüket. Ki kell emelni még azt a tényt, hogy a „tudós orvos", a népi specialista szabadabb, kötetlenebb szemléletének köszönhetően hatékonyabban ragadja meg az egyedi eseteket, könnyebben alkalmazkodik, míg a tudomány mindig az általánosra összpontosít. Nem elhanyagolható a népi orvoslásnak, de főként az állatgyógyításnak az a jellegzetessége, hogy jobbára egyszerű, átlátható, gyors technikákat alkalmaz. A gyógyító eljárások során igénybe vett eszközkészlet legtöbbször minimális, s a beavatkozások hétköznapi körülmények közepette is végrehajthatók. A gyógyszerek készítéséhez a közvetlen természetes környezetben vagy a háztartásban megtalálható, könnyen beszerezhető és olcsó alapanyagokat használja fel. A veszettség 25 XIX. századi nevén ebdüh (rabies, lyssa, hydrophobia), melyben a vadon élő állatok közül napjainkban leggyakrabban a rókák betegszenek meg. A XIX. században és az azt megelőző időkben tényleges veszélyt jelentettek a farkasok a jószágra és az emberre egyaránt, melyek a betegség ritka, de legveszedelmesebb terjesztői voltak. A háziállatok közül 90 százalékos arányban ma is a kutyák hordozzák. A ragadozók és a veszett kutyák által leggyakrabban megfertőzött háziállatok sorrendje a következő volt: szarvasmarha, sertés, ló, juh. A kórokozó a veszett állat nyálán keresztül jut be a szervezetbe leggyakrabban harapás által, ritkábban karmolással, de apróbb sebesülések esetén a nyálkahártyán keresztül is felszívódhat, ha például a veszettséget hordozó kutya megnyalja az áldozatot. A betegség meglehetősen riasztó tünetegyüttessel jár. Allatoknál kezdeti szakaszban nyugtalanság, evéskényszer (emészthetetlen tárgyakat is megesznek), kéA betegség általános jellemzéséhez a Pallas nagy lexikona és az Egészségügyi lexikon (Budapest, 1978) címszavait használtam fel. Az orvostörténeti adatok és forráscsoportok vonatkozásában lásd még DEÁKY 2002. 79-83, 117-120. 93