A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 24-25. (Békéscsaba, 2003)

Hadak Útján XIII. A népvándorlás kor fiatal kutatóinak konferenciája Gyula, 2002. szeptember 17–19. - Tomka Péter: Előszó

Tomka Péter közben betekintést nyertünk a középavarkor-későavarkor határán lejátszódó technikai változás (préselés-öntés) folyamatába. A folytatás a tavaly közölt békéscsabai préselőmintával kapcsolatos. Hihető hipotézise szerint az indadíszes préselt varkocsdíszek mellett Dunapataj-típusú dobozboglár motívumait állították elő vele. Van itt kérem minden, ami kell: listák, szeriáció, motívumelemzés, tárgyleírás. Azt azonban még ő sem tudja, hogyan kerül sírba (ha sírban volt) az egyik, legalább kétszáz évvel későbbi településre a másik préselőminta? Tartva az időrendet: Herold Hajnalka és Költő László az előadottól eltérő különlegességgel szolgált, egy olyan, a honfoglalás előestéjére, a 9. század második felére keltezett tapasztásdarabbal, amelybe két, egymást derékszögben metsző vonalat, azaz egyenlő szárú keresztet karcoltak be. Bajelhárító, babonás jelként értékelték - én nekik hiszek. Nagy örömömre szolgált Füredi Ágnes dolgozata, a káli 10. századi köznépi temető leleteinek közlése. Adósságot törlesztett Szabó János Győző hagyatékának gondozásával, méltó emléket állítva az ásatónak. Tudatosan elkerülve a hiedelemvilág buktatóit, tiszteletteljes kritikától sem visszariadva küzd a korai keltezés elismertetéséért. Ez a lényeg: minden olyan adat fontos, ami igazolhatja, hogy a honfoglaló köznép a honfoglalás óta létezik és nem háromnegyed évszázaddal később „keletkezik". Simonyi Erika ugyan Árpád-kori házleleteket (7 db-ot) közölt Gyál határából, megfigyelései, következtetései és feltételezései azonban általános érvényűek. Magam is biztosra veszem, hogy a földbe mélyített házak java része padlózva volt, az „ülőgödrök" fedettek voltak, azaz veremként szolgáltak. A „nyelek" kérdését körünkben (is) tárgyaltuk már. Simonyi új (új megfigyelésekre alapozó) feltevése: ezek a légáramlást segítő kürtők voltak (továbbra is ajánlom a „kémény" terminus kerülését, fő szövegében a szerző is ezt teszi). Csemegét itt is kapunk: agyaghurkákból épített (másodlagos) kemencét ismerhetünk meg. Na már most, ami az embertanosokat illeti. Olvashatunk figyelemfelkeltő, diagnosztikai jellegű cikkeket. Hegyi Andrea előadásában megtanulhattuk, hogy az orrcsontoknak többféle fejlődési rendellenességei lehetnek, amelyeket hazai anyagon először figyeltek meg. A felsorolt lelőhelyek régész szemmel egyelőre nem sokat mondanak (pl. „M5 autópálya ásatásai"), és csak a legvégén derül ki, hogy szarmaták is voltak közöttük. Tóth Gábortól (és társaitól) megtanulhattuk, hogy mi is az a tölcsérmellkas. Két új esettel gyarapodtunk, ugyanazon mikrorégióból (Fenékpuszta). Igaz, ezer év van közöttük, ami akár a családi halmozódást, akár az öröklés lehetőségét tekintve még a biológus számára is nagy idő. Merczi Mónika folytatta a sérülések és betegségek szempontjából halmozottan hátrányos helyzetű késő római népesség bemutatását (az esztergomiak sem állnak jobban, mint a korábban tárgyalt gizellamajoriak). Kár, hogy a régészeti feldolgozás még hiányzik, a temető belső időrendjére így nem támaszkodhatott - pedig ő az egyetlen, aki egyénekre lebontva, sírszámokkal közli az eseteket (ezért tu252