A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 23. (Békéscsaba, 2002)

Cs. Szabó István: Adatok a Körös-vidék lótenyésztésének történeti-néprajzi ismeretéhez

Cs. Szabó István Tővíren, Két út között, ha sok eső is esett, akármilyen zuháncs vót, mindig termett, mert ezek hátasok vótak. Ellenben Püskiréten, Paprítje, Czégény szigete, Rácszálláson, Vátyoniríten ott termett a sok szíp, szálas takarmánynak való, sok szíp ríti szína. Úgyhogy ha Váradra vittük, ippen hogy megálltunk a színapiacon és mán jöttek is hozzánk, hogy kentek zsadányiak? és mán vittík is, nem is alkuttak." Bíró Balogh István - meghalt 1948-ban 86 esztendős korában - mondja, hogy a nagyapjától hallotta, aki meg megint a nagyapjától hallotta ismét, hogy „Rákóczi nagy fejedelmünk dicsőséges országlása idejin (1700-as évek elejin), Zsadány határának csak egy negyediben termeltek. Háromnegyed részibe rét vót és kaszáló, de a nádas falu alatt közvetlenül nem húzódott, hanem csak a Kerezs ódaion. Úgyhogy Zsadány közvetlen határába mindenütt tudtak kitűnő szénát kapni, csak ki kellett lépni a faluból." A zsadányi gazdáknak igen „tetszetős állatai vótak, szép marhái, lovai vótak." „A lótartás Zsadányban mán korán szokásba jött. Az 1700-as évek elejin Tar János öreg gazda szerint „nagyserínyű, alacsony lovak vótak divatban. De mindenkinek nem vót lova abban az időben csak a kiváltságosoknak, akik el-elmentek csatákba, meg lovasemberek akkor voltak csak igazán, 'iszen itt az erdélyi fejedelmektűi kiváltságolt szabad hajdúk laktak. Őseink szabad hajdúk voltak, lovon szolgáltak." 1865-1870 között volt Zsadányban „a legnagyobb marhavész" (keleti marhavész - orientális bovum, lues pecorum), bár abban a században ezenkívül kétszer is volt még - amint ezt a helybéli Református Egyház anyakönyvbe történt feljegyzései is tanúsítják. Általánosan elterjedt volt, hogy a legrégebbi anyakönyvek bizonyos lapjaira „különös", azaz rendkívüli eseményeket feljegyeztek. Olyan eseményeket, történéseket melyek az egész közösség életét érintették. A „marhavészjárások" megtizedelték - Tar Antal szerint megfelezték - a község szarvasmarha állományát, így „attól kezdve minden zsadányi parasztembernek lett lova." Öreg Balogh József szerint „mán az 1870 év után hatalmasan kialakult a lóállomány, úgyhogy a mines fejűi vót az ezren." Ahogy az öregek mondták: „Ezidótájt csapolták meg a Sárrétet, eresztettik le a nádasvérit", s a nádassal eltűnt a sok rét, megfogyott a legelő is. Akkor szabályozták a Köröst, a rakoncátlan vadvizeket mederbe szorították. Ekkor szűnt meg a falu alatt hosszan keresztül futó „Faluér", mely csak néha mutatja meg magát nagy esőzések idején, amikor V Németh Lajos kertje „lábjába felüti fejit a nád, meg a káka." „Nem jelentett a sok víz szegínysíget" - mondták a régi nagyidejű öregek, mert a sok víz után „jó fűvú vót a legelő, megteremtette a sok halat, rákot, tekenősbékát, nádat, kákát, sását, gyíkínyt, fűzvesszőt" s „Ezekbúi nagyon sok pízt belehetett hozni a konyhára."

7 Szűcs Jenő úgy ítéli meg, hogy az állattartás belső szerkezetében már a tatárjárás előtt visszaszorultak a „nomád vonások." A szerkezeti eltolódások kezdeteit mutatják azok a statisztikai arányok, melyeket a régészet nyújt három alföldi település állatcsontleletei alapján. A feltárt települések közül kettőben - Kardoskút, Tiszalök a lovak aránya ugyan még mindig a szarvasmarha-félékkel szinte vetekedő 27 és 30 % volt, de a harmadik feltárt településen - Szarvas-Rózsás - már csak 12 %. Ugyanakkor a juhok állomány-aránya már általában csökkenő tendenciát mutat: 17 és 24, illetve 28 %. Egyébként az állatállomány törzsét - mindhárom településen - azonos nagyságrendben (35, 38 illetve 35 %) a szarvasmarha tette ki. Valójában a lovak változatla7 K. NAGY 1961. 20-30. 410