A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 23. (Békéscsaba, 2002)

Grin Igor: Egy sarkadi mesemondó

Grin Igor - Kedves feleségem, jó a Jó Isten, Ünem hagyja el a szegényeket, mindig felé fordul. - Nem bánom. Vót egy kecskéje, összeszedte a kis takarójukat. Elindultak. Kimentek, mentek egy hétig, egy hónapig, elértek egy erdei tisztásra. Az ember elővette a fejszét, vágott fákat, csinált egy kunyhót. Mikor csinált egy kunyhót, hordtak be gazt, szénát, amit téptek a kezükkel, a kecskét megfejték, úgy éltek. Na, a hegy oldalába vót egy nagy folyó. Az ember csinált nyilat, lütt vadat, és halászott, vadászott, éldegéltek. Aszongya a feleséginek: - Nem is vagy te olyan öreg még - megölelgette. - Még hogy öreg vagyok! Hanem jól mondtad, hogy az Isten segíti a szegényeket. A kicsikből mindig nagyot szokott csinálni, az elmaradottakból meg első embert. Képzeld el, - aszongya - gyerekünk lesz! Megcsókolta az ember a feleségit nagy boldogan. Reggel felkel, megindul kifelé. - Ha késűn jönnék - aszongya -, nyugodt legyél! Az ember elindul a völgybe. Hát, mikor lement a völgybe, felnéz a hegycsúcsra (a völgy az lent van, egy völgy, egy katlan, a hegycsúcs megfent van): - Felmegyek - aszongya - nézek, nincs-e valami üregi nyúl behúzódva. Ahogy ment, ment a hegy tetejére, akkor lássa, hogy egy palota régi maradványa az, kastélymaradvány. És lát egy hatalmas vaskardot, megyén lefelé. Hát, akármit ád az Isten, lehet, hogy még kincsek is vannak elrejtve. Megnézem. Megyén lefele, de bizony ment már egy fél napja. Leült, megfáradt. Mikor lement az alsó szintre, egy vasajtó kitárult, az asztalon ott volt elütte egy kis kalács, meg egy findzsa kávé, egy pohár kávé. Megitta. - De jó Istenem, itt! Megszólalt egy hang, elsötétedik az alsó palotának a szobája: - Szegény ember, sajnállak, de fordulj vissza! Gyönyörű gyereked születik, nem lesz ki nevelje fel. - Ugyan, ugyan, miért forduljak vissza, mikor az ilyen élet, hogy nem dogozók, oszt mégis adtok enni? - Nem bánom, akár királyi vagyonod is lehet, de szabad ember többé nem leszel! Ha még egy szobával beljebb jössz, akkor örökre bezárul az ajtó rád. Meggondolta az ember: - Azt ád Isten, amit ád! Kinyílott az ajtó, tiszta briliánsok, opálok, smaragdok, akkor arany kelyhek, arany kardok, arany dolmányok - belépett az ember. Eléállt egy másik ember: - Nesze, pajtás, itt van ez a kúcs. Ezt most mán neked adom. Én tizenhét éve vagyok itt rabszolga, őrzöm ezt a királyi kincset. Most már neked adtam át! Átadta a kulcsot, odament a forgóajtóhoz, kifordult az ajtó, й elment, ez meg megmaradt örök rabszolgának Akkor az ember gondolkodott: - Mi lesz a feleségemmel, szegénnyel, a hegyekbe? Közeledik a tél. Fát se tud vágni, ott hal meg a kisgyerekemmel! Gondolkozik az ember, letette az arany dolmányt. Nézett széjjel. - Hát, ez nem lesz jó! Megpróbálta az ajtót, sehol nem mozdult, О már örök rab lett. Enni-innivaló vót, mindenféle finom enni-innivaló. Zene szólt, hárfák szórakoztatták az embert. Az ember csak szomorú volt. Hagyjuk itt, most őrködik erre az elátkozott kincsre, forduljunk vissza a feleségihez! Szegíny asszony otthon maradt. Kilenc hónap, egyedül! Otthon maradt, volt ott egy rozsdásnyílvessző, csinált nyilat, faháncsbúl csinált kötelet. Ú is lűtt fácánt, nyulat, megsütötte tűzön. Éldegélt, közeledik a szülés órája. 386