Tanulmányok a kétszázötven éves Orosháza és vidéke történetéről (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 19. Orosháza, 1995)

Kiss A. Sándor: A Vas megyéből Orosházára telepedett Sághi Kiss család története a XVII–XVIII. században

mely szerint „az helység sints ház helyekre, vagyis sessiokra el osztva, azért sints se szántó föld el osztva, hanem kiki tehetségéhez képest bir szántóföldet". A „legjobb gazda" földterülete 1769-ben négy fertályos volt, kb. 25 hold (1 fertály = 12/4 pozsonyi mérő búzával bevethető terület, kb. 600 négszögöl; 1 pozsonyi mérő = 62,53 liter). Érdemes megjegyezni, hogy két év múlva, 1771-ben már 84 holdat vettek egy jobbágybirtoknak (Cseh Edit: Békés vm. és környéke XVIII. századi történetéből. Gyula, 1989. 292. 343.). Ebben az időben a gazdagságot az állatok, elsősorban a marha jelentette. Gabonatermesztés csak saját szükségletre volt, mivel az utak rosszak, ősszel és tavasszal szinte járhatatlanok voltak, így szállítani nem tudták. A marhát, a ma is Göbölyhajtó útnak nevezett Erdélyből Ausztriába vezető úton hajtották a bécsi vásárokra. Sertést alig tartottak, az egyik felmérés szerint annyi sertés sem volt a településen, hogy minden családnak jutott volna egy darab. Az 1774/75. évi Nobilium Armalistarum Tabella Taksarum (Békés Megyei Levéltár, Közp. ir. 253/1774.) szerint Kiss Istvánnak 13 marhája, míg Ferencznek csak 9 marhája volt, azaz nem tartoztak a legmódosabb gazdák közé, bár saját házuk, 21-21 hold első osztályú szántójuk és 28, illetve 32 hold legelőjük volt. Az orosházi település határa övezetes volt (belső legelő, szántó, külső legelő). A belső legelő és a szántó a község határában, a külső legelő pedig a többnyire bérelt pusztákon volt. Orosháza bérelt pusztái: Kis-Csákó, Nagy-Szénás, KisSzénás voltak. E távoli legelők, amelyeken a legeltetés mellett némi földművelést is folytattak, szükségessé tették a tanyák létrehozását. A tanyásodás legfontosabb előfeltétele a földbőségből eredő szabadfoglalás lehetősége volt. Ki-ki annyi használaton kívüli földet „foghatott föl", vett művelés alá, amennyit csak „tehecscsége", azaz munkaereje (beleértve az igaerőt is) megengedett. A telepesek egydarabban lévő, viszonylag nagyobb darab földet vettek birtokukba, használatba s ezt szállásnak nevezték. Mivel a szállásföldek túlnyomó többsége messze volt a helységbeli lakótelektől, a kicsépelt szalmát és a szénát nem vitték haza, hanem itt tárolták. A legeltetett rideg marhát a tél beálltakor ide hajtották, itt etették, majd istállót is építettek számukra. Később lakóház is került a szállásra, amit csak akkor használtak, amikor kint dolgoztak. Az így keletkezett időszakos tanyák folyamatosan és fokozatosan váltak állandó lakássá. 1784-ben Vertics József mérnök határtérképén már megtaláljuk a szállásrendszert és a sok tanyát (Nagy Gy. : Orosháza néprajza, 1965. 80-81.), jóllehet 1780-ban a tanyák országos felszámolását irányozták elő. A szállás- és tanyaellenes rendszabályok az oda kihúzódó, a közterhek, a fuvarok (forspontozás = előfogat adás), katonai szállások elől magukat kivonni akaró gazdák ellen irányultak. Ugyanakkor a szétszórt, nehezen ellenőrizhető tanyák azért is nyugtalanították a hatóságokat, mert a betyároknak, katonaszökevényeknek, egyéb bűnözőknek, búvóhelyet nyújtottak. Később mégis itt alakult ki az ország legnagyobb tanyavilága. Az 1787. jan. 30-án Csabán kelt a „Fölséges Királyi helytartó Tanáts" által ki60