Tanulmányok a kétszázötven éves Orosháza és vidéke történetéről (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 19. Orosháza, 1995)

Dinnyés István: Emlékképeim Orosháza zenei életéről

vitákba, talán más miatt, de többet nem jött városunkba. Ezzel lezárult a zeneiskola első „hősi" periódusa. Nem szűnt meg a zenekar, de további tevékenységét szerényebb feladatok, színvonalát pedig az amatőr tömegzenei igények kielégítésének szintje jellemezte. Egy ideig még működgetett, azután a szakmai színvonal teljes elszürkülése miatt a 70-es évek közepétől végleg megszűnt. Ettől kezdődően az Országos Filharmónia által szervezett évi 4 koncert, továbbá esetenként a szegedi operatársulat egy-egy előadása biztosította a magasabb rendű zenei élményt Orosházán. Î961. után komoly fejlesztési lehetőséget kapott a zeneiskola а várostól. Új tantermekkel bővült az épület, gyarapodott a hangszerállomány. Több fiatal diplomás tanár jött a városba, akiknek nagy része ugyan hamar továbbállt, de többen letelepedtek és ma is itt élnek Orosházán. A szegedi, debreceni zenegimnáziumban megjelentek az első, Orosházáról felvett növendékek. Az a tendencia, hogy a legjobb, legrátermettebb növendékeket a zenei pálya felé kell irányítani, egyre határozottabban érvényesült a zeneiskola szellemében, a tanári munkában. Hozzávetőlegesen 100-ra tehető azoknak a száma, akik kikerülve az orosházi zeneiskolából, magasabb szintű zenei intézményben folytatták tanulmányaikat, főleg Szegeden, Budapesten, Debrecenben, Békéscsabán és Pécsett. Számos zenetanár, énektanár, zenekari muzsikus, énekes stb. lett közülük itthon, de külföldön is. Találunk volt orosházi zeneiskolást az Állami Hangversenyzenekarban (hármat is!), Pap János, Német József, Porzsolt György, az Opera zenekarában Elek Tihamér, s más profi zenekarokban is. Akad olyan, aki főiskolai művésztanár lett: Sin Katalin, vagy operaénekes: Matkócsik Éva, Gelecsényi Krisztina, s lett közülük könnyűzenész is. De talán első helyen kellett volna említeni azt a sok száz gyermeket, akik a néhány évi zenetanulásnak köszönhetően egy kicsit műveltebb, kulturáltabb, a szépre fogékonyabb emberek lettek, és akik a maguk módján zeneszeretővé, zenerajongóvá váltak. A hangverseny-látogatók sorából lassan elfogytak a régi „reakciós" zenerajongók. Egy új, a zenére fogékony közönség alakult ki. A közönségnevelő, a közönségalakító munkából a zeneiskola oly módon vállalt részt, hogy a tanárok segítettek a bérletezésben. Tanítványaikon keresztül „becsalogatták" a szülőket is a koncertterembe. Egy-két év múlva valóban egy - hangversenyre korábban nem igen járó - zeneszerető közönség hallgatta a szebbnél szebb hangversenyeket. Micsoda koncerteket! Az igazán nagy művésznek, együttesnek nincs „fővárosi", illetve „vidéki" előadás. Számukra koncert van! Nem számít, hogy hol. Ránki Dezső magnetofonra vetette zongoraestjét, és még utána a helyszínen végighallgatta, olykor összeráncolva szemöldökét. A Bartók Vonósnégyes valamelyik nyugati körútjáról érkezett, de játékuk itt is azt a színvonalat képviselte, mintha Londonban, vagy Tokióban játszottak volna. A Liszt Kamarazenekar háromszor is járt 342