Tanulmányok a kétszázötven éves Orosháza és vidéke történetéről (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 19. Orosháza, 1995)

Elek László: Bakó József és az orosházi tanyavilág

mint egyszerű eseményközlés. Szinte nincs is különbség a prózai és a verses változat között! Ugyanakkor az is kitetszik: írója ember a talpán! Tudja, mit akar, s azt is, mi teszi költőivé mondandóját. Ügyesen bánik a kínálkozó lehetőségekkel; van kellő megjelenítő — atmoszféra teremtő ereje, sőt még szerkeszteni is tud. Képeiből, versmondataiból hiteles hangulat, valós érzelem, izzó szenvedély tüzel. Szeretet és elhivatottság-érzet heves-indulatos kettőssége. Magasfokú humanizmus és önvédelem. Költője nem szereti a felesleges szavakat. Csak annyit mond, amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy az ábrázolt helyzet tömör, kétségbevonhatatlan igazságként hasson. Nincsenek sallangjai; képeit nem nehezítik felesleges tirádák, andalító-kábító szómágiák és képzuhatagok. Szerény és mértéktartó; természetes és egyszerű. Nincsenek sajátos versformái, egyéni ritmusai, sőt nemegyszer még vét is a verszene ellen. Joggal állapította meg Simon István: „... nem a verset, inkább a mondanivalóját szerkesztette." Egyéni ízlése és hézagos esztétikai kultúrája elsősorban a gondolatok színesebb és érzékletesebb megfogalmazására, a tiszta, egyértelmű önkifejezésre tette alkalmassá. Arra, hogy szomorú élményekben bővelkedő nyugtalan életének emlékezetes tényeit, személyes tapasztalatait dokumentumértékű hitelességgel örökítse meg. A világosság költője volt, nem a tört fényé, a homályé. Kielégítette a valóság pontos megörökítése, nem foglalkoztatta, nem izgatta túlságosan a lélek reakciója: a jelenségek-események által kiváltott hangulatok-benyomások sokszínű tükröztetése. Számára az eseményábrázolás igazságtartalma és hűsége volt az alapvető kritérium, nem a megfogalmazás — a hogyan artisztikuma. Művészi konzervativizmus volt ez a javából. Lírai realizmus, amelyet az Adyn és a nyugatosok formalista költészetén nevelkedett vájtfulű versbarátok ósdinak és túlhaladottnak tarthattak, de amelyek a népiesek valóságfelfedező és feltáró munkássága tisztes helyet és rangot követelt. Joggal tartott elismerésre számot Bakó is, ki mindig azt írta, amit átélt és amit érzett, s magabiztos hittel, kitartóan rótta egymás alá a sorokká dagadó képeket, és formálta verssé, zárt verstani egységekké a logiailag és hangulatilag homogénnak érzett gondolatsorokat. Nem tudni, készített-e vázlatokat élete nagy fordulópontjairól. Nem állanak rendelkezésünkre olyan kísérletek, olyan variánsok, melyekből az egyes élmények és jelenségek jelenéssé érésének útjára és módjára következtetni tudnánk. Monori élményekkel gazdagon átszőtt regényében, a Kapaszkodókban ugyanis arra figyelmeztet: „Jó a gondolatokat mindjárt felöltöztetni, mert holnap már más ruhát akarnak, másképpen jelentkeznek és nincs meg az a forró varázsuk, amit a rögtönzés ad. A visszaemlékezés már hideg és józan". Márpedig a Hajnali párbaj-t is jóval a szívszorító élmény után szedte versbe és adta közre. Sokáig úgy tűnt, anyjának jobb a valóságérzéke. Szilaj összeütközésük végére újra a kilátástalan nyomor ütött fekete pecsétet. Csak a kitartó, magabiztos hit és a férfiönérzet tartotta vissza attól, hogy szégyenszemre ne menjen vissza a Vas 289