Czeglédy Imre: Munkácsy Békés megyében (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 17. Békéscsaba, 1994)

Karl Fischer bécsi akadémiai festő 1857-ben került Gyulára, az akkor megnyílt rajziskolai állás betöltésére. 1856-ban ugyanis a helytartósági osztály utasítja a megyét, hogy tegyen eleget az előző évi rendeletnek, s a gyulai főelemi iskolában egy külön rajziskolát állítsanak fel, vagy a rajzot egy hozzáértő személy megfelelő tiszteletdíj fejében tanítsa. A felszólításra szervezik meg az iskolánál a rajztanítói állást, betöltésére Kari Fischer adja be pályázatát, amelyet el is fogadnak. A rajziskola a belvárosi (ma Petőfi téri) iskola földszinti termében működött. A mester azonban nem az iskolában lakott, hanem - az 1859. évi összeírás szerint -all. számú házban (ma Városház u. 25. sz.). 1861 tavaszán, amikor Munkácsy felkereste, négy éve lakott már Gyulán, de Munkácsy szerint egy szót sem tudott magyarul. Teljesen visszavonulva élt, egész nap alig mozdult ki műterméből: cégtáblákat, cégéreket, szentképeket festett, a portrékat általában másolta. „Leírhatatlan örömmel indultam el Fischerhez, egész úton gyönyörűséges tervek és gondolatok kergették egymást a fejemben. Elfogódva kopogtam be az ajtón, és mennyei hangnak tetszett az invitálás: - Tessék! ... Vajon ki ő, aki megnyitja előttem a világ kapuját, s megmutatja az utat, amely bizonytalan cél felé vezet, de ellenállhatatlan varázs késztet, hogy csak induljak el rajta... - Tessék! - hangzott belülről egy éles hang, eszményképem hangja... Nem ábrándoztam tovább, rátettem kezem a kilincsre, kinyitottam az ajtót és beléptem a szobába. Óriási karosszékben ült a mester, a lába a levegőben lógott és pipázott. Valóságos füstfelhő vette körül, úgy, hogy alig látszott ki belőle. Egy pillanatra semmit sem láttam a füsttől. Mikor már a szemem megszokta, észvrevettem a bútorok körvonalait. És láttam, hogy festékes paletták, lécekre szegezett vászon, megkezdett vázlatok és az állványon egy munkában lévő cégér hever szerte-szét a szobában, s művészi rendetlenség uralkodik mindenfelé. Olyan művészi rendetlenség, amikor a festő rengeteget dolgozik, de nem ad el semmit. Valami jóleső, nagyszerű érzés fogott el. Boldogan szívtam be a levegőt, s úgy éreztem, hogy a nehéz, fojtó pipafüst rózsaszínű felhő, amely a sasmadár helyett magával ragad, s második Ganymedesként elrepít a végtelenbe. Olyan volt, mint egy korty víz, amit utolsó percben nyújtanak oda a szomjúságtól haldoklónak ... О volt hát a »mester«, akitől tanulnom kellett, s akit megkértem, hogy hetenkint három órát adjon nekem. — Szívesen. Miért ne?... - válaszolta. Öt perc alatt megegyeztünk. A mester szűkszavú ember volt, de ha keveset beszélt is, annál többet pöfékelt és füstölgetett. Másnap papírt, ceruzát szereztem és úgy mentem el hozzá. Az öreg Fischer a sarokba vezetett, leültetett az asztalhoz és egy mintát tett elém, hogy másoljam le. Minden, amit magam körül lát94