Czeglédy Imre: Munkácsy Békés megyében (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 17. Békéscsaba, 1994)

huzatban. Majszter uram lengő nádvesszőt tartott a kezében. A kísérteties világításnál, kezében a magasba emelt vesszővel úgy nézett ki, mint valami éjjeli szellem. Legszívesebben elbújtam volna, de hová? A takaró alá? Már késő. Hálótársam gyorsan lerúgta magáról a pokrócot, s egyúttal rólam is. A beáradó friss levegő valahogy kiverte az álmot a szememből. Majszter uram már eltávozott, de én még mindig láttam a lengő nádszálat. Olyan nádszál volt, amilyent már említettem. A halott hosszát mérték meg vele. Mindnyájan felkeltünk és nekiláttunk a munkának, hogy megcsináljuk a koporsót. Két legény és az inasok reggeli három óráig dolgoztak, amíg elkészült. Nem panaszkodom, de nagyon boldogtalan voltam egész éjszaka, pedig gyalulhattam, fűrészelhettem kedvemre... Ne higyje senki, hogy másnap reggel ilyenkor csak egy órával is tovább alhattunk! A rendes időben, pontban ötkor felhangzott Ancsa ébresztése: - Chlapci horka! És az éjszakai sötétségben már megkezdődött a nappal... Reggeli után Langi uram megparancsolta, hogy ismét menjek a temetőbe a rácsokat festeni. De mekkora volt a lompos medve csodálkozása, mikor kereken megtagadtam az utasítását! Ragaszkodott a parancs teljesítéséhez, s a tekintélye megóvásának kedvéért elkezdett ütni, verni, persze már nem először. De a kis Miska inas ezúttal makacsul tartotta magát, s mennél inkább páholták, annál keményebben ismételte: Nem... nem!... Valósággal üvöltöztem fájdalmamban és bosszúságomban. Sohasem felejtem el a fejét: egyre dühösebb lett, s kékes ajkát harapdálta, meg vicsorgatta rám csúnya, sárga fogait. - Hát nem mégy?... - Nem, nem, nem. Nem akarok... Megyek a nagybácsihoz és mindent megmondok neki! Langi elölről kezdte az egészet, s most már nadrágszíjjal ütött. A műhelyben borzadva nézték sorsomat, az inasok szűköltek, mint a kutyák, mikor menekülni szeretnének, ha a veszélyt érzik maguk körül. A legények is odajöttek, s én csak ordítoztam: - Nem, nem, nem!.. .Majszterné asszonyság berohant a műhelybe, nekiesett az urának, hogy visszatartsa. De az ellökte magától a feleségét, s újra ütni kezdett. A legények szerencsémre kicibáltak a karjaiból, mert már ők sem tudták tovább nézni a vad dühöngést. Mikor a majszter egy kicsit megnyugodott, újra felém fordult: - Mi bajod van a temetővel? Miért nem engedelmeskedel a parancsnak?... - Félek egyedül kimenni és nagyon fázom... És újra tiltakoztam: - Nem megyek... Nem és nem!... Látta, hogy úgysem tehet semmit, nem tud rámparancsolni, és megfenyegetett, hogy bepanaszol a nagybátyámnak. De nem szólt a bácsimnak ő sem, és én 66