Czeglédy Imre: Munkácsy Békés megyében (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 17. Békéscsaba, 1994)

ter oldalba vág és visszataszít a valóságba. Macskaléptekkel, nesztelenül került mindig a hátam mögé." Miska különös szenvedélye is szálka lehetett társai szemében. Ő maga nem említi ugyan, de más forrásokból ismerjük, hogy a műhelyben gúnyolták érte. S hogy társai valóban úgy érezték, a mester kivételez vele, ennek bizonyítására megszólaltatunk majd egy asztalosinast, aki később került Munkácsy mellé. Az első évhez még egy emléke fűződik Munkácsynak. Igaz, ő asztalossága végén említi a nagy kolerát, de mivel bizonyíthatóan 1855-ben volt, előre kell hoznunk ezzel kapcsolatos élményeit. A középkor félelmetes járványai közül a fekete himlő és a pestis után harmadik változatként jelentkezett a kolera. Utoljára 1849-ben tombolt az országban, amikor a hadiesemények következtében terjedt el, s különösen nagy pusztítást végzett a cári seregben és annak útvonalán - így Békésben is. Hat év múlva, 1855-ben már ismét rettegésben tartotta a vidéket. Július 23-án egy hároméves kislány halálához jegyezték be először a csabai evangélikus egyház anyakönyvébe a rettegett szót: „cholera". Augusztus elejéig napi négy-öt áldozatot szedett, de augusztus 7-én elemi erővel tört ki: 16 halott. Másnap 19, majd 11, 15 és így tovább. Munkácsy így emlékezik vissza önéletrajzában erre a szomorú időszakra: „Az asztalosműhelyből koporsógyár lett. Alig győztük a sok munkát, s heteken át csak koporsót ácsoltunk. Már irtóztam a nád vesszőtől, amit behoztak a műhelybe, hogy a halott hosszát jelezzék vele." A járvány ellen az egészségügyi szabályok szigorú betartása nyújtott némi védelmet. Különösen veszélyes volt a mosatlan gyümölcs fogyasztása. Nyilvánvaló, hogy a kolera elsősorban a szegények és a gyermekek közül szedte áldozatait, akik kevésbé tartották, tarthatták be az óvintézkedéseket, s a gyermekek közt Munkácsy sem volt kivétel: „A kolera nem gátolt meg abban, hogy valahányszor Vidovszkyék kertjébe mentem: megrakjam zsebeimet éretlen, zöld almával. Rögtön megzabáltam a gyümölcsöt, aztán féltem, reszkettem, hogy beteg leszek, és mindig megfogadtam, hogy soha többé nem csinálok ilyen bolondságot..." Szerencséje volt. A koporsót rendelő hozzátartozók mindennapi látogatása, az éretlen gyümölcs fogyasztása ellenére is betegség nélkül vészelte át a szörnyű járványt. S ha a vész augusztus második felében alább hagyott is, még szeptemberben is naponta szedte áldozatait. Végül szeptember 26-án jegyezték be az utolsó kolerás halottat. Két hosszú hónap telt el, mire az emberek fellélegezhettek: megmenekültek, életben maradtak. „Végre az idő mindent elvitt... a kolerát is" - fejezi be Munkácsy is a szomorú időszak leírását. A történetíró 3-400-ra teszi az áldozatok számát. Elmúlt a nyár. Éjszakára beszorultak a hálókamrába, melynek leírását olvasva a dickensi nyomortanyák embertelen világa jut eszünkbe: 62