Czeglédy Imre: Munkácsy Békés megyében (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 17. Békéscsaba, 1994)

Ugyanezek az élmények másokból esetleg nem váltottak ki ennyi keserűséget. Aki megszokta az élet keményebb, durvább oldalát, az könnyebben is viseli el azokat. Munkácsy más környezetben nőtt fel, más igényeket szokott meg, így nehezebben tűrte az igénytelen körülményeket. Másrészt Munkácsy másképp fogta fel a világot is. Nemcsak azért, mert fiatalabb volt - mint írja -, hanem mert a művésziélek érzékenysége a gyermekben is megnyilvánult már. Ami „jó hecc" lehetett társainak, számára megalázó tett, szenvedés volt, az asztalosmunka fantáziátlan, monoton részét mások természetesnek vehették, őbenne keserűséget váltott ki. Idézzünk ezekből a keserű emlékekből! Mindenekelőtt az öreg Jánossal történt csereberéjét, annál is inkább, mert a legények között ez bánt vele a „legjobban": „Valahányszor Vidovszkiéktól estefelé visszatértem a műhelybe, mind kevésbé találtam ott meg azt a gyönyörűséget, melyet hajdan elképzeltem. A jó ebéd és vacsora után hozzá se nyúltam a fazékhoz, amit a kövér Ancsa, azaz Anna a földre helyezett. A jóságos Vidovszkiné sohasem engedett el üres kézzel, így le tudtam csillapítani társaim féltékenységét, amit az keltett fel bennük, hogy Vidovszkiék pártfogoltja voltam: megosztottam velük, amit kaptam. Egy napon egész kalácsot és sok gyönyörű almát kaptam. Hogy eloszthassam, szükségem volt ezüst evőeszközömre. Ahogy előszedtem, meglátja az öreg János és kérdőn mutat a szép holmi felé: - Hát ez mi?... Büszkén mutattam meg neki kincseimet. Megnézte és így szólt: - Semmi szükséged itt erre a holmira, nem adnád el nekem? Egy ezüst tallért mutatott, olyan régi forintosat. Nem a pénz kedvéért, inkább, hogy szolgálatára álljak, átadtam neki az evőeszközt, tokkal együtt és senki ne kérdezze, hogy joggal meg voltam-e elégedve a vásárral? Örültem az ezüstpénznek és boldogan aludtam el. Másnap az öreg János meggondolta a dolgot: Nem is volna olyan rossz, ha a pénzt is visszakapná, meg az evőeszköz is az övé maradna! Hogy tervét végrehajthassa, reggelizés közben egy piros, nyakba való kendőt szedett elo a ládájából. - Mit szólsz hozzá? Ugye gyönyörű? - kérdezte. - Igen - válaszoltam ragyogó arccal. - Rendben van. Neked adom azért a pénzért, amit tegnap kaptál... így lett az övé az evőeszköz is meg a tallér is. Legközelebbi vasárnapon nyakamba csavartam a piros kendőt, a két vége szabadon lógott a mellemen és büszkén siettem Vidovszkiékhoz. Éppen ott volt nagybátyám is. A kendő általános feltűnést keltett. - Miféle holmi az? Kitől kaptad? - Nem kaptam. Vettem... - feleltem. - Honnan szerezted a pénzt? 60