Czeglédy Imre: Munkácsy Békés megyében (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 17. Békéscsaba, 1994)

örökösen pislogott a parázs. Addig kellett fújni, míg lángra nem kapott, és az enyv olvadni kezdett. Az első kísérletre örökké emlékszem, mert a szegény gyereknek óriási erővel kellett lángra kelteni a parazsat, hogy megértsem és megtanuljam én is. Végre felreppentek a szikrák és tovaszálltak a kéményen át, cikkcakkos vonalban szálltak, szálldogáltak a sötét háttérben, s végre eltűntek a levegőben. A tűz csak lassan gyulladt fel a hamu alatt, de hála a száraz gyaluforgácsnak, egy pillanat alatt magas lánggal égett. A fazék a háromlábú állványon megmelegedett és az enyv elolvadt. Mihelyt folyékonnyá változott, villával el kell kapni a fazekat és a legény urak elé lehet állítani. Ez volt az első, amit megtanultam, s ez volt első tevékenységem ezen a pályán. Mennyivel szívesebben gyalultam volna szép, nagy gyalupadon! De meg kellett elégednem egy hosszúnyelú késsel, meg néhány centiméternyi apró deszkadarabbal, amelyből kis léceket hasítottam. Ez a foglalkozás már valamivel kedvemre valóbb volt, és egész délután hasítgattam az öreg Jánosnak a kis léceket. Az egész műhely ismerte a családomat és csodálkoztak, hogy közéjük kerültem. Legelőször is megkérdezték, hogy miért nem akarok tanulni. Mit válaszolhattam volna? Nem tudtam semmit sem szólni, és az egyik legény mondta helyettem... - Buta ez ahhoz, hogy tanuljon!... A másik hozzátette: - Biztosan lusta, semmirekellő!... Kicsit rosszul esett, mégis boldog voltam, hogy ott lehettem. így vagdostam egész idő alatt a vékony fa-szögeket, ezzel múlt el az első nap. Hét óra után-forró nyár volt- egy kövér, hatalmas nő, aki úgy nézett ki, mint valami kétlábú tehén, odajött a folyosóra vezető üvegajtóhoz és tótul bekiabálta, hogy kész a vacsora! A legények, akik a mesterrel egy asztalnál ettek, azonnal abbahagyták a munkát, a gyalupadról felvették zsebkendőjüket, fésülködni kezdtek, sőt akadt olyan is, aki megmosakodott. A korsóból vizet vettek a szájukba és úgy spricceltek a kezükbe, mint valami csőből; aztán egyenként, méltóságteljesen vonultak ki a tornác végére, ahol a terített asztal várta őket. A majszter és majszterné már ünnepélyesen elhelyezkedtek. A négy legény helyet foglalt, jó étvágyat kívántak a házaspárnak, akik - gondolom, jó példával akarván előljárni - csak nagyon keveset vettek a tányérjukra. Majszterné asszonyság folyton panaszkodott, hogy nagyon fáradt a munkától, majszter uram pedig rendesen attól félt, hogy megterheli a gyomrát az egyszerű ételektől. (Óh, igen, nagyon egyszerű ételek voltak!) Mihelyst azonban a legények felkeltek az asztaltól, titokzatos mozgolódást lehetett látni a tornác végében. A gyanús zaj elárulta, hogy új fogások kerülnek az asztalra, a kövér szolgáló könnyelmű pillanataiban kifecsegte, hogy zsíros, nagyszerű ételek. Abban a korban éhesebb az ember, mint most és első nap, látva, hogy a legényeket asztalhoz hívják, türelmetlenül kérdeztem: - Hát velünk mi lesz?... 55