Takács László: Négy állomás József Attila életútján (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 15. Battonya-Békéscsaba-Mezőhegyes, 1990)

először A legutolsó harcos cimű kéziratos verseskötetben jelent meg, majd 1923 októberében a KÉKMADÁR című folyóiratban, 1924. július 11-én pedig a NÉPSZA VÁ-Ъап. Ennek a költeménynek 1923 végén történő közlése miatt 1924. január 29-én rendőrségi idézést kapott, amelyből megtudta, hogy az ügyészség „Istengyalázásért" perbe fogta. Mindössze 19 éves volt ekkor a költő. A korabeli újságok beszámoltak erről az eseményről, a Kassán megjelenő NÉP, a budapesti EST és az ESTI KURÍR, a MAGYAR HÍRLAP, a MAGYARSÁG, a NÉPSZAVA, az ESTI HÍRLAP, a TŐZSDEI HÍRLAP, a VILÁG 1924. július 11-én tudósított erről a tényről, a MAKÓI FRISS ÚJSÁG egy nappal később, július 12-én, a szegedi FRISS HÍREK, a SZÍNHÁZ ÉS TÁRSASÁG pár nappal később. Ezek az újságtudósítások elég tényszerűek, értékelést, vagy állásfoglalást kevésbé tartalmaznak. Mindössze azt közlik, hogy megvolt a bírósági tárgyalás, azon határozat is született. A Shadl-büntetőtanács Makrai Jenő ügyészségi alelnök, a vád képviselőjének javaslatára József Attilát nyolchónapi fogházra ítélte és kétszázezer korona megfizetésére kötelezte. A védelmet Dr. Vámbéry Rusztem egyetemi tanár képviselte a tárgyaláson. A TŐZSDEI HÍRLAP 1924. július 11-i száma így számol be az eseményről: „Az elnök kérdésére kijelenti József Attila, hogy mindössze 19 éves. Az elnök kérdése: Mi a foglalkozása? Költő? A Vádlott: Ez a hivatásom, egyébként magántisztviselő vagyok. Az elnök: Bűnösnek érzi magát? A vádlott: Nem érzem magam bűnösnek, és az inkriminált verset is ártatlannak tartom. A költeménynek a tendenciája az, hogy a világháború után az emberek elvesztették önbizalmukat, és azt akarta visszaadni az emberiségnek. A Lázadó Krisztus tulajdonképpen felismerhető metafora, az örök embert jelenti, aki mindig előretör. Nem akartam istent gyalázni, és felfogásom szerint nincs is a versben erre alkalmas kifejezés vagy gondolat. Ezzel be is fejeződött a bizonyítási eljárás és Makkay Jenő dr. ügyészségi alelnök tartotta meg ezután vádbeszédét." A védelem képviseletében Dr. Vámbéry Rusztem a következőket fejtette ki: Védence fiatal kora ellenére a magyar költészet Ígéretes tehetsége. Bebizonyította, hogy az inkriminált vers nemcsak, hogy nem tartalmaz istengyalázást, hanem ellenkezőleg, az Istenbe vetett mély hitet fejezi ki. A vers a „primitívebb olvasó szívéhez keresi az utat". Mondanivalója számára tehát az egyszerű formát keresi. Istentől vár orvoslást a rengeteg fájdalomban, küzdelemben, amely a mai emberiség osztályrésze. A fejlettebb értelmű ember úgyis tudja, hogy az uralkodó állapotokért nem az égiek a felelősek, hanem a kapitalista világrend. Az pedig, hogy a költő munkáját Isten passziójával méri össze, nem gyalázkodás, mert ezzel a megfeszített munka erkölcsi értékét akarja fölemelni, nem pedig Istent magához lerántani. Kijelentette: Nem volt még idő, amelyben megállapodott polgár és 19 esztendős költő hiánytalanul megértették volna egymást, és ez „nem mindig a költő ellen szóló tény". Ezért kérte védence felmentését. Vámbéry idézett Ady Endre, Petőfi Sándor és Heinrich Heine hasonló verseiből, akik ellen tudtával nem indítottak istenkáromlás címén eljárást. 43