Dobozi tanulmányok (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 14. Békéscsaba, 1989)

Povázsay László: Adatok Doboz és környéke erdőhasználatához

családot. Hogy a befogás még biztosabb legyen, a bedörzsölt ágra egy lépes kast is helyezett. Amennyiben a raj a föld közelében telepedett le, úgy a kast fölé helyezte. Módszerei közé tartozott még, hogy az odú közelében, mézes vízzel bepermetezett lépet függesztett egy ágra, melyre a méhek lassanként áttelepedtek, utána már csak óvatosan a kasba kellett tenni a méheket. Az anyával megfogott rajt estig a kirajzás közelében hagyta, hogy a közelben repkedő, s földre esett méhek is csatlakozzanak a rajhoz. A kas tetejét vizes ruhával letakarta, felmelegedés ellen. A fárasztó munka után korhadt tölgyfatuskóból készült füstölőanyaggal elbódította az odúban maradt családot, majd a lép kivéséséhez fogott. A fa odvából kiszedett lépet nagyobb levelek vagy vizes ruha közé tette. A méhész lakhelye az erdő közelében volt — sokszor az erdőben —, hol kora tavasztól, késő őszig nyílt a vadvirág s csak a rajzást kellett figyelnie. Otthon is az erdei módszert alkalmazta saját rajának befogásával. Á kirepülni szándékozó raj közelében néhány léppel megrakott üres kast helyezett el, s a méhek kis kivételtől eltekintve abban telepedtek le.

32 A kast általában a méhész vagy pákász barátja készítette, vékony fűzfaveszőből, gyékényből, zsúpból, kívülről sárral betapasztva. Dobozon a méhtartás évszázados múltra tekint vissza. Már 1138-ban a dömösi adománylevél szerint Doboz lakosainak 60 családos méhkast kellett leadniok. Göndöcs Benedek gyulai apátplébános — ki egyébként 1870 körül a megyei méhész-egylet egyik megalapítója — szerint Magyarországon az első, oklevélileg ismert, méhészet Dobozon volt. 1563-ban a tizedjegyzék szerint Alsó-Dobozon 5, Szannán, Remeteházán 3-3 méhtartó jobbágy lakott, átlag 3-4 méhkassal. A XIX. században is több család foglalkozott méhtartással. Povázsay András — 1814—1884 — békéscsabai mézeskalácsos 1838—1862ig rendszeresen vásárolt a környék méhészeitől mézet. Az általa vezetett „Protokol" szerint 1848-ban egy akó mézért 40 osztrák ezüstforintot fizetve, az alábbi dobozi méhészektől vásárolt; Vidó István (sz.: 1905) gyulai lakos elmondása szerint anyai dédapja Emsberger József— 1825—1900 — az 1860-as években 80-100 kasból álló méhészettel rendelkezett. Hosszú éveken át, minden év tavaszán méheit a szanazugi erdőben „legeltette", Stirling Ferenc faluhelyi erdész hozzájárulásával, ki maga is méhész volt, s a Békés megyei gazdasági egyesület tagja. Emsberger ősszel a gyengébb családokat Szanazugban „lefojtotta" méz- és viasznyerés céljából, melyet mézeskalácsosoknak és gyertyaöntőknek jó pénzért eladott. A megmaradt 30-35 erősebb méhcsaládot Gyulán nádfedeles háza padlásán teleltette ki. Tavasszal a már megásott Kettős-Körös kompján az áttelelt családokat újra kivitte a szanazugi erdőbe. A kaptárak elterjedésével a XX. századra az erdei méhészek száma lecsökkent, de néhány méhésznek a régi kasok kedvelt eszközei maradtak, így pl. Hoffmann Vince ókígyósi és Mold József remetei erdészméhésznek.