Dobozi tanulmányok (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 14. Békéscsaba, 1989)

Zilahi Lajos: A hosszú magánhangzók állapota Doboz nyelvjárásában

tanulsággal járt még, hogy a Békés megyei Levéltár gazdag nyelvjárástörténeti — benne dobozi nyelvjárástörténeti anyagot is — őriz a 19. század elejéről. 2) Ugy látom, hogy a nyelvatlaszadatok birtokában a nyelvjárási nosszu magánhangzók kérdéskörébe tartozó részletek — a helyi nyelvjárások példáival kiegészítve — biztonságosan tisztázhatók. Az eddigi kutatások feltárták, hogy a különböző nyelvjárásokban és nyelvjárástípusokban más-más a hosszú magánhangzók megterheltsége, gyakorisága. Az atlasz térképlapjainak segítségével pedig körülhatárolható azon dialektusok tömbje, amelyekben nemcsak a dunántúli nyelvjárásokkal, hanem a köznyelvvel szemben is nagyobb a hosszú magánhangzók gyakorisága. A tendencia területi körvonalazásához fontos eszköz az atlasz, a részleteket, a változásokat azonban a helyi nyelvjárásokra vonatkozó jelenségtanulmányok írhatják le forrásértékűén. Azt eddig is tudtuk, hogy a hosszú magánhangzók gyakorisága egy-egy helyi nyelvjárás fontos mutatója, sajátossága, Imre Samu atlaszkutatása azonban ide vonatkozóan ennél meghatározóbb eredményre vezetett. Megállapítása szerint „mai nyelvjárásaink hangrendszertípusainak differenciálódásában a hosszú magánhangzóknak van alapvető szerepük". (Vö. Imre, MMNyjR. 76.) Imre Samu monográfiájának összesítő lapjairól megtudjuk, hogy a 19 nyelvjárástípusban és 21 altípusában a rövid magánhangzók 5 kombinációját találta (8, 7 + [l], 6+ [2], 6 + [l], 5 + [l] + [l]), a hosszú magánhangzók használatára pedig 12 variációt (vö. Imre, i.m. 72). Ezek az adatok is jelzik, hogy a hosszú magánhangzóknak meghatározó szerepük van a nyelvjárástípusok differenciálódásában. Imre megállapítása eddig kellően fel nem tárt tényre hívja fel a figyelmet: a térképlapok szemléletesen igazolják, hogy a hosszú magánhangzók megléte, gyakorisága egyedíti a nyelvjárásokat, ezért a hosszú magánhangzók gyakoriságának értékei tartalmas, a dialektusokat tipizáló mutatók. A legújabb dunántúli nyelvjárási hangtani monográfiák pontosan feldolgozták a hosszú magánhangzó-fonémák helyi állapotát (vö. Felsőőr: Imre, NytudÉrt. 72, 16—50; Mihályi: Kiss Jenő, MihNyj. 57—62; Nagykónyi: Szabó József, NagykNyj. 57—65), Imre szintéziséhez azonban az atlasztérképlapok magyar nyelvterületre vonatkozó összes összehasonlító adata kellett. A nyelvatlasz „búza", „bíró" címszavának térképlapjai szemléletesen mutatják, hogy a nyelvjárásokban milyen változatosságban élnek a két címszó ú-zó — w-zó, illetve í-zö — i-zö alakváltozatai. Az összes hosszú magánhangzós adatból, a címszavakra adott válaszokban jelentkező realizációk összesítéséből állt össze Imre fontos következtetése. A monográfiák és az atlasz jól kiegészítik egymást a hosszú magánhagzók gyakoriságára nézve is. A hangtani monográfiák kimutatják a hosszú magánhangzók helyi gyakoriságát, a térképlapokon egy-egy címszóra vonatkozóan látjuk a fonéma szóródását és a hosszú magánhangzó-fonémákat kedvelő nyelvjárások tömbjeit. Az atlasz lapjairól leolvashatjuk például, hogy szinte az egész Dunántúlon általános a hosszú magánhangzók rövidülése: Felsőőr, Mihályi, 301