Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

hangzó bizonytalan felelő rímek, a logikai és a zenei ritmus egybeesésének hiányából adódó erőtlen, meg-megbicsakló dallamvonalak, a szlovák nyelv sajátos idiomatizmusainak szó szerinti visszaadásából eredő nehézkességek, helytelen szókapcsolatok, nyelvi erőszakok stb. inkább Szeberenyi poétái adottságainak a gyengeségére világítanak rá. Ilyenekre gondolunk: „Keménykő . . . vizétől már sok király megüdült", „a lovam majd nyerítget", „már a mi szerelmünk összement", „majd sirat a galambom nemzetsége vele"; vagy a szalonlíra hangulatát idéző, előkelősködő igékre és igealakokra: „rejtvék a vár alatt", „a szeretőcském elhagy a", „kincset vesztettem el, mely szívemben honolt"; aztán a nehézkes inverziókra: „tudják meg, hogy rejt magában ifjút" — ti. a sír —, „csak az én szívem az, mely reám hoz halált"; a szavak és nem a gondolatok kínosan pontos fordításából származó homályra: Volt nekem, volt elég, (ti. szeretőm) Vékával mérhették, De most az újak közt is mind fölvehetnék; meg a pars pro totó (rész az egész helyett) elv érvényesítése közben alkalmazott ilyen és hasonló fordulatra: „csókold most a kezed,/hisz ez is az a test"; vagy az enjambement (a versmondat áthajlása egyik sorból a másikba) művészi tehetetlenségre valló alkalmazására: „miért ért rá fel / növelni magzatát" stb. A költőieden alakzatok példakénti felsorolásával természetesen nem a szöveghűséget maradéktalanul érvényesíteni szándékozó fordítói elv jogosságát akarjuk kétségbe vonni. Még a népdal esetében sem, amelyről tudnivaló, menynyire közösségi termék. Bárki változtathat rajta a saját ízlése és élethelyzete szerint; hozzáadhat és elvehet belőle, mígcsak olyanná nem válik, mint a finom sima kő, amelynek érdességét és dudorait évek hosszú során át mossa és csiszolja a folyó vize, míg elnyeri végső, tökéletes formáját. Ennek ellenére valljuk a nép által elfogadott dalolt forma tiszteletét és jogos védelmét, és tiltakozunk az erőszakos müköltői beavatkozások és átdolgozások ellen. Elismerjük, a Szeberényi-féle megközelítési módnak is van bizonyos értéke. Több lényeges vonást tár elénk, mint a túlságosan kicicomázott, erejét és báját vesztett, költőileg talán cizelláltabb, kiforrottabb variáns. Nem az elv miatt perelünk tehát vele, hanem mert „kezében a mesterkélt forma és a nehézkes fordítás révén az eredetinek hangja és zamatja jóformán elveszett". Más szóval: „gördülékenyebben, frissebben, magyarosabban" kellett volna fordítania, úgy hogy közben a dalok könnyen folyó természetessége, „sajátos szlovák zenéje és levegője" is megmaradjon. (Sziklay László) Az alapvető nyelvi követelményeket a műfordítónak is tiszteletben kell tartania. Nemcsak a szónokoknak, akiket Szeberenyi az 1849-ben megjelent Politikai szónoklat-tankban, arra figyelmeztetett, vigyázzanak: az elavult szavak és a „nyelv szellemének" nem engedelmeskedő, modernkedő „idomtalan nyelvszülemények", továbbá a fölöslegesen alkalmazott idegen szavak és kifejezések használatánál „veszedelmesb fekélyei" nyelvünknek az idegen idiómák és azok szolgai átvétele. Onnan ered ez — fejtegeti tovább —, hogy „a németekkel és