Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

Költőnek lenni — mily hatalmas érzet! Magyar költőnek lenni — veszteség. azaz kárhozat —, mert Míg mások mindent fellázítnak, Ő itt visszhangra nem talál, Míg másokat szobrok halhatlanítnak, Őt hosszú kín emészti s gyors halál. Nem az „acélhegyű ördög" „jobb életért, emberségesebb világért" küzdő „kiközösített és lenézett páriáinak" Ady Endré-s fájdalma sír itt, nem is az „és mégis, mégis fáradozni kell" honépítő, tevőleges hazaszeretetre serkentő megszállottsága. Inkább számvetés ez a realitással. A költő tehetetlenségének a felismerése és megvallása: az a kishitűséggel társult józan bizonyosság, hogy dalának „riasztó mennydörgéseivel" képtelen felrázni a közönyös lelkeket. Szavainak nincs kellő súlya és ereje; gyenge ahhoz, hogy „népet-nemzetet hevítsen". Nem tud hadat üzenni „a zsarnok hatalom" által irányított „sötét pokolnak". Mennyivel több, mennyivel hevesebb és lendületesebb a nép gondolkodásmódját, évezredes vágyát és gazdag érzésvilágát belülről halló, alaposan ismerő Petőfi elszántsága és a költői szó — az igaz szó — erejébe vetett szilárd hite és bizalma, amihez Greguss osztálykötöttségénél fogva sohasem tudott szoros közelségbe jutni! Nem volt még több, mint 18 éves, amikor végleg eljegyezte magát a költészettel. Ahogy a Wigand György betűivel Lipcsében megjelent Villanykák bevezető írásában 1847-ben elmondja, „magánybohóságainak hódolva" ekkor tette kötelességévé, hogy naponta egy-egy epigrammát (villanykát) ír. Fogadalmának hosszú időn át lelkiismeretesen eleget is tett, bár kirótt penzumát nemegyszer csak „napszámosi hűséggel" tudta teljesíteni. A négy év terméséből végül „150 darabnyi" került kiadásra. Greguss ugyanis szóról szóra megfogadta Kazinczy egyik közismert gúnyos epigrammájának intelmét, s akár abban Dayka tanácsára Himfy (Kisfaludy Sándor), ő is megsemmisítette gyűjteményének jó háromnegyed részét. Körülbelül 400-at dobott tűzbe, azt remélve, hogy a gyengék feláldozásával reá is „vár az olymposzi kar". Meghökkentő műfajválasztása eleve nagyfokú szellemi fejlettség — mondhatni koravénség — tanújele. Az epigramma ugyanis többnyire az idősebb generáció műfaja, nem a fiataloké. Gazdag élettapasztalatot, tömör megfogalmazást, fejlett absztraháló készséget igényel. Lemond az események, élmények, hangulatok részletes ismertetéséről, s csak a tanulságra figyelmez és figyelmeztet. Nincs egyetlen felesleges szava — feszes és „gőgös". Többnyire oktató vers, vagy axiómaszerű tömörséggel megfogalmazott jelmondat. Jól tette Greguss, hogy védelmébe vette azok ellenében, akik azt állították: a XIX. század ötödik tizedében már „korszerűtlen és régi időbe való". Igaza volt. Legfeljebb az első nagy epigrammaíró nemzedék után ( Verseghy, Baróti Szabó, Kazinczy, Berzsenyi, Vitkovics, Szentmiklóssy, Kisfaludy Károly, Kölcsey, Bajza, és bár .Veszteség" —