Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

népköltészetnek van-e más rendeltetése, mint hogy a nagy művészet (költészet) frissítő erőforrása legyen, itt nem elemezte már. Gregussnak a népköltészet—műköltészet viszonya mindig kedves témája volt, többször elmélkedett róla. Mi azért hivatkoztunk éppen erre az előadására, mert idevágó nézeteit ekkor és ebben a tanulmányában összegezte a legvilágosabban. Egy-egy gondolata már a szarvasi ténykedése idején megjelent A szépészét alapvonalaiban is helyet kapott; szelleme pedig következetesen érvényesült benne. Érdemes felfigyelni rá, hogyan kommentálta művét — az „első magyar rendszeres széptant" a Kisfaludy Társaság részéről 1847. szeptember 25-én felkért lektor: Szontágh Gusztáv. Ezt a végső konklúziót vonta le: „ . .. e széptanban a német aesthetikát magyar nyelven reprodukálva találom, a német aesthetikát, a mint most létezik fény- és árnyoldalaival. Magyar tudományos írótól többet nem lehet kívánni annál, mint hogy tudományát azon fokra állítsa, mellyen az a világ irodalmában áll". Tegyük hozzá: különösen ha olyan fiatal, mint ő volt. Az első kötetben lévő szarvasi iskolatörténetben szóltunk már róla, hogy Greguss az irodalmi népiesség csúcsát Kisfaludy Károly verseiben vélte feltalálni, s ez többé-kevésbé meg is felel a fenti teóriának. A nagy patrónus: Toldy Ferenc is, ki Meltzl szerint „legszívesebben Kisfaludyzálni szerette volna a költészetet", hasonlóan vélekedett, s ki mert ellentmondani a nagy tekintélyű irodalomtörténésznek? Említettük azt is, hogy Greguss Petőfit és költészetét nem méltatta figyelemre se a Futár cikkeivel egy időben írt és a Kisfaludy Társaság pályázatára beküldött A szépészet alapvonalaiban. Talán mert holmi rövid életű, múló dicsőségű „népköltő"-nek tartotta már, vagy mert nem tudott szabadulni a német ízlés béklyójától? Tény, hogy nem készített portrét róla a Pesti Napló hasábjain 1853—55 között publikált Jeles írók csarnoka számára sem. Ezt azonban nemcsak azzal magyarázhatjuk, hogy nem vállalta egy újabb véleményváltoztatás kockázatát — ez ugyanis szakmai hitelét nagyon aláásta volna —, vagy mert művészileg nem találta alkalmasnak reá, hanem azzal is, hogy a központi hatalom szigorúan tiltotta Petőfi nevének és költészetének nemcsak a propagálását, de még az emlegetését is. Vele szembeni makacs értetlensége márcsak azért is váratlan, mert a Th. G. Stier-ve\ közösen fordított (Halléban Greguss tanította magyarra), s 1846-ban Lipcsében kiadott Ungarische Volksliederben többnyire jól érzékelték a magyar népdal sajátosságait. Ilyen dalokat fordítottak le németre, hogy népünk ízlését, erkölcsét és gondolkodásmódját megismertessék a nyugatiakkal : Tisza partján vagy egy hajó; Bort ittam én, boros vagyok; Erdő, erdő, de magos vagy!; Akinek nincs szeretője; Úgy meg vagyok határozva; Falu végén van egy malom; Kimennék én a szőlőre stb. a Népdalok ismert szerzőktől című fejezetben külön csoportosított Csokonai-, Erdélyi-, Czuczor-, Kisfaludy-, Gál-, Vitkovics- és Vörösmartyverseken kívül. Sajátságos azonban, itt sem juttatott teret egyetlen Petőfi-aa\ számára sem, mintha tudatosan akarta volna száműzni a költőt az irodalomból. Egy évvel vagyunk mindössze a Pesti Divatlapban közzétett Petőfit dicsőítő óda után! Esetleg csakugyan megsértődött, mint Szeberényi Lajos, mert nem kapott ő sem elismerő, köszönő sorokat? Vagy időközben mások figyelmeztették „tévedésére"? Ez sem kizárt. Petőfinek ugyanis sok ellensége volt Greguss közeli 93