Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

Erre a pedagógiai tevékenységre is kiható szélsőbalos magatartásra alapozhatta 1893-ban Greguss Ágost forradalmi versei-ről szólva S. E., az Alföld cikkírója: „A fiatal Greguss Ágost .. .csupa tűz és láng volt, aki 1848-ban túltett a későbbi forradalmak petroleurjén és szocialistáin". Ezért becsülte mindenkinél többre az általunk már többször is emlegetett, örök elégedetlen szarvasi Simon István, aki „idétlen vagdalkozásai" közben egyedül neki, a „pákosztos és kapzsi" embernek kegyelmezett, így vélekedvén róla és írói munkásságáról: „A Futár, Edzdalok jelesek mondtam, ezekkel tudjuk, hányadán lettünk. Greguss tűzfő. Örülök, hogy van neki a világon!" (Idézeteinket Pándi Pál: „Kísértetjárás" Magyarországon című művének jegyzetapparátusából vettük. I. kötet). Dolgozatírásra is valójában ez a tény ösztönzött bennünket. Tudtunkkal Czóbel Ernő világított rá elsőként, milyen egyoldalúak a róla készített portrék, okkal nehezményezvén, hogy az életrajzírók „Greguss életéből egyszerűen kimetszették azt a rendkívül termékeny harmadfél esztendőt, melyet a nagy forradalom előtt lázas írói munkában a szarvasi líceum tanáraként töltött el, amikor az országgyűlések és hírlapok szabadelvúségét messzi maga mögött hagyó radikalizmussal követeli a régi társadalom felforgatását, amikor türelmetlenül és bizakodással izgat forradalmi cselekvésért, amikor kikezdi nemcsak a rendi, hanem a polgári társadalom alapjait..." Igaza volt. Ezt a Gregusst csakugyan nem ismerték és nem ismertük. Ezt az időszakot és ezt a munkát nem elemezték a régi értékelők. Ennek a roppant színes írói-költői-közéleti tevékenységnek akarunk emléket állítani mi is ebben a fejezetben, túlmenve azon a képen, amelyet az I. kötetben található „A Vajda Péter nevét viselő gimnázium első ötven éve (1802—1852)" című iskolatörténetben adhattunk róla. Halle és a német egyetemek tagadhatatlanul elveinek radikalizálásához segítették hozzá a súlyos elmaradottságunkra rádöbbenő Gregusst. Ránevelték az elvek tiszteletére, elfogadtatták vele a tudomány mindenhatóságának teóriáját, esztétikai vizsgálódásainak kulcspontjává emelték azt a tételt, hogy „az észnek kell uralkodnia a szív felett", s „még a higgadt vizsgálat és ítélet folytán elismert tekintélyt" sem illetheti „vak behódolás, ... csak ésszerű tisztelet". Vagyis az érzelemnek elenyészően kis motiváló erőt engedett az ember megismerő tevékenységében. Egyrészt tehát felerősítették benne a németországi élmények és tapasztalatok az uralkodó társadalmi renddel szembeni elégedetlenséget, a gyökeres társadalmi átalakulás iránti vágyat — a valódi haladást egyre inkább a szellemi haladásban látva —, tudatosították a szabadságért vívott eszmei harc szükségességét, másrészt rászoktatták a sémákban és kategóriákban való gondolkodásra, a tanult képletek könyörtelen alkalmazására és tiszteletére. Vagyis a tudomány elméleti kérdéseinek a vizsgálatában örömét találó majdani teoretikus itt kapott kedvet és határozott elvi alapot, szakmai indítást az elemző rendszerezésekhez, méghozzá olyan fogékony korban, amikor az ifjúi hév, a váratlan felismerés keltette mámoros öröm sokszor ragadtatja végletes következtetésre, könnyű általánosításokra, hangzatos ítéletek levonására — ha úgy hozza a sors, látványos leszámolásra is — a maga szellemi erejében és igazságában bízó, könnyen bíráskodó tehetséget. 89