Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

módon felhasználni az átvett anyagot. Nem volt bátorsága hozzá, hogy saját képzelete szerint rakja össze és díszítse a csupasz paneleket. Nem tervező-kivitelező építész, csak bátortalan vidéki kismester volt. Saját költői ereje és tehetsége helyett inkább az eredeti történetek időállóságában bízott. Kishitűsége magyarázza, hogy az inspiráló relikviák hatása alól egy pillanatra sem tudott szabadulni. Túlságosan megbabonázta az epikai hitel pontosságra, objektív tárgyilagosságra figyelmeztető parancsa. Elbeszéléseinek cselekményén nem változtatott soha. Nem módosított rajtuk egyéni célja (volt-e egyáltalán?) és elképzelése szerint. Nem adott hozzájuk Önmagából egy fikarcnyit sem. Szolgai módon követte az alaptörténetek cselekményét, nyelvét és előadásmódját. Meg sem próbálta, hogy az eredetiség látszatát keltse. Hősei és történetei csak olyan mértékig elevenek, amennyire a források engedték. így aztán alig-alig találhatni saját korához szóló figyelmeztetést bennük. Hogy miért minősíthetjük mégis művészileg magasabb rendűeknek ezeket az elbeszélő költeményeket, mint az eddig tárgyaltakat? A könnyen felismerhető gördülékenyebb és választékosabb stílus és a zeneileg lüktetőbb verselésen kívül elsősorban azért, mert jóval kevesebb bennük a magyarázkodó didakticizmus, az unalmas erkölcsi prédikáció — a hangulatrontó moralizálás. Ez pedig nagy szó. Különösen olyan költő esetében, aki még „regényéből": A falu bírójából is képes volt külön önálló fejezetben, pontokba szedve hasznos tanulságként 8 —10 fontos, megszívlelésre méltó tételt levonni és magyarázni. Itt még a Könynyebb egy atyának hat gyermeket eltartani, mint hat gyermeknek egy atyát című, moralizálásra serkentő mese etikai értelmezésére sem tett kísérletet. Nem adott hozzá bátorítást az alapul vett Caspari féle feldolgozás. Élete alkonyán sem szakított az irodalommal. Már a 70-es évek táján belekezdett szótárakban fel nem lelhető tájszavak gyűjtésébe, s e nemes szórakozásnak mindvégig hódolt. Két héttel halála előtt pedig egy csokorra való kései verses aforizmáját publikálta kedves megyei lapja: a Békés. A hetenként kétszer megjelenő, Deák-párti félhivatalos „politikai és vegyestartalmú közlöny"-nek az egyik legszorgalmasabb állandó külső munkatársa — lelkiismeretes berényi levelezője volt. Jelentős részt vállalt öreg kora ellenére a Mezőberényi Népnevelési Egyesület létrehozásából is. Ennek az 1881. szeptember 18-án alakult közhasznú társaságnak, mely „a népnevelés ügyének fejlesztésén kívül főkép a házi ipar megkedveltetésére és minél tágabb körben üzésére" nevelte tagjait, ő volt a szervező elnöke. Egy ekkortájt kibontakozó országos mozgalom részeként létesült, s ahogy Márki vármegyei főjegyzőnek a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez küldött 365/1882. számú tudósításából olvasható, már rövid egy év leforgása alatt „oly jelentékeny tevékenységet fejtett ki,..., hogy közhasznú működéséhez és életképességéhez kétely nem férhet". Különösen szép eredményt mutatott fel a szövőiparban. Úgyannyira, hogy „szövőszéke segélyével előállított háziipari termékei ma már joggal versenyezhetnek ezen iparág legjobb készítményeivel", de „vidékszerte hírhedett" lendületes munkát végeztek a „szalmakalap-készítők" is, sőt megtette a szükséges kezdő lépéseket „a selyemtermelés" megalapozására is. 82