Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

ne várjunk esztétikai élményt. Az indulattalan objektív hangon megfogalmazott, közhely ízű bölcsességek csak az észhez szólnak — a szívhez nem. Nincsenek felhangjaik, nem tudják együttműködésre ingerelni a fantáziát, nincs rezonáltató erejük. Nem kényszerítenek arra, hogy saját élményeinkkel kiegészítve, mélyebb érzelmi kapcsolatba kerüljünk velük. Vagyis költőietlenek. Kár volt, felesleges volt versbe — azaz „rámába" — kényszeríteni szegényeket. Prózai megfogalmazásban sem mondtak volna semmivel sem kevesebbet. írójukat — a volt debreceni diákot — nem érdekelte a művészi hatás mibenléte. Nem gondolkodtatta el Csokonai teóriájának igazsága: „A verscsinálás nem poézis, mert ez a gondolatoknak, a képzelődésnek, a tűznek természetében, s mindezeknek a felöltöztetésében áll." Költészete a legszárazabb, leghétköznapibb próza. Bonyhay ugyanis nem törődött soha a forma tökéletesítésével és csiszolásával; nem igyekezett „felöltöztetni" ritmustalanul bicegő gondolatait. Egyetlen sorát sem forrósította át a látomás és az indulat: a kép és a ritmus. Az objektív valóság és a száraz erkölcsi tézisek versbe kényszerítése közben alig látott valamit az élet ezernyi összetevőjéből. Nem vette észre, hogy a valóság színekből, hangokból, hangulatokból, ízekből, illatokból, sajátos indulatokból és indulatmenetekből, vibráló fényből és árnyékból, csöndből és zajból és isten tudja még mi mindenből is áll. Olyan elemekből, amelyek meghitté és szubjektívvé, egyedivé és hitelessé, világosan értelmezhetővé és holtbiztosán felismerhetővé varázsolják az olvasó elé nyelvi úton vetített képeket. Ezek híján végül is csak verscsináló maradt, képtelen volt költővé fejlődni. A Népiskolai jutalomkönyv kizárólag az iskolai oktatás és nevelés során hallott erkölcsi tanulságok és gazdasági, állampolgári ismeretek ébrentartására és tudatosítására törekedett. Teljes mondat-értékű, lélektelen, sivár verssorai több száz megszívlelendő tanáccsal és óva-intő figyelmeztetéssel látták el az életbe lépő ifjút — a közeljövő okosan gazdálkodó, értelmes és kiegyensúlyozott parasztemberét, aki saját földjén kora legfejlettebb technikai eszközeivel, a legkorszerűbb termelési elvek szerint él és dolgozik majd önmaga és családja anyagi és erkölcsi előrehaladásán. Már a rideg ésszel megfogalmazott fejezetcímek, mint amilyenek például: Iskolába járó (fiú vagy leány) gyermek fogadása — értsd: fogadalma —; Iskolát elhagyni kívánó ifjúnak vallástétele; Iskolát elhagyó leány beszél olyan lánnyal, ki az iskolát tovább is járja; Oktalan állatok iránti kötelességnél (Oktalan állatok „teremtésének" célja); Tapasztalati tanácsadó stb. — tömény unalmat árasztanak. Laposak, mint a korabeli vőfélykönyvek forgatókönyv szerint tagolt hideg alcímei. Hát még a bennük megfogalmazott, társadalmi-politikai berendezésektől független életigazságok és tilalomfák, melyeknek különben is gyarló hatásfokát könyörtelenül lefokozza a tanköltemény műfajának akartán bölcsködő, magyarázkodó szándéka és a melléjük társuló, nyelvi lelemény nélküli földön mászó stílus. Nem kell túlzott bátorság hozzá, hogy leszögezzük: a gyermekek nem tanulhattak túl sokat ebből a kétségkívül nemes szándékkal írt, valójában azonban örömtelen, csak kötelességekre intő és figyelmeztető, jogokat nem tudatosító könyvből. Kitűzött célját bizonyosan nem érte el. Nem lett pótolhatatlan olvasmány és kézikönyv. Már csak azért sem, mert szerzője nem számolt az olvasók — a jutalmazott tanulók — alapvető életkori sajátságaival és az első élmény 78