Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

Mindezeket — persze — nem sikerült elhitetni mindössze 2 rövid nyomdai ívet kitevő elemzésével. Gazdag mondanivalójú, túlzottan oktató jellegű, végső eredményekre, erkölcsi tanulságokra kihegyezett írása, amelyben a kidolgozás gyarlóságai miatt csak a regény puszta lehetősége van meg, úgy hat, mintha abban Bonyhay csak egy közigazgatási tanfolyam száraz tankönyvének a feladatgyűjteményét és vezetéspolitikai intencióit és téziseit összegezte volna. Eltüntette belőle a regény éltető elemét: az izgalmas cselekményt, s olyan nem létező eszményi bírót, olyan ideális községet mutatott be, amilyet a jövőben ő maga is látni kívánt. Próbálkozása nem volt előzmény nélküli. A 40-es évek közepe táján — a liberalizmus és demokrácia korában — már nagyon divatba jöttek irodalomban és színpadon egyaránt az ún. népies korrajzok. Sőt, a nagy írók: — elsősorban Petőfi és Eötvös—nyomán, sok utánérző iparkodott azon, hogy többnyire idealizált hősét néprajzilag is hű környezetbe állítsa. Bonyhay, akinek írását legfeljebb Füvész Miklós centralista vezetési elvei alapján kapcsolhatjuk Eötvös nagy regényének, A falu jegyzőjének csillagképéhez (hamarább elkészült ugyanis, semhogy olvashatta volna nagy eszményképe és írótársa méreteiben és társadalompolitikai mondanivalóját tekintve is súlyosabb irányregényét; ezért csak a pesti lapokban hírverésként kurrentált címből kaphatott valamelyes inspirációt), bár tüzetesen ismerte a mezőgazdasági munkát és a paraszti életformát, nem törekedett arra, hogy néprajzilag is hiteles hátteret fessen. Egységes tömbként kezelte és kívülről nézte a parasztságot, nem vett tudomást szociális tagoltságáról. Nem foglalkoztatta, miként determinálta gondolkodását és életvitelét a vagyoni helyzet, s hogyan és miért váltak uralkodóvá benne bizonyos jellegzetes magatartásformák és szokások. Mégcsak vérmérséklet szerint sem próbált különbséget tenni köztük. így aztán nincs egyetlen típusa sem. Egyedül a bíróra figyelmezett; őt emelte magasra, mindenki fölé. Ezért talál A falu bírójára is Szinnyei Ferenc alábbi elmarasztaló sommás ítélete, amellyel a kor epigon költőinek népies próbálkozásait — köztük Bonyhay elbeszélését — jellemezte: „Ezeknek egy-két kivétellel nincs köze a szépirodalomhoz". A kortárs olvasók közül többen is megcsömörlöttek Füvész Miklós mindenható-mindentudó tökéletességétől. Erre vall, hogy az Életképek 1846-os évfolyamában egy kritikus N. jelige alatt ekként vette védelmébe az írót és gáncs nélküli hősét: „ ... bizony kár, némelly oldalú uraknak annyira haragunni, hogy Bonyhay Béni A falu bírójában némelly olly dolgok elintézését is bízza hősére, mellyeket... egészen más valaki is könnyen elvégezhet". Majd az élet különböző területein észlelhető hiányosságoknak — tudatosan kiemelt analóg példáknak — csattanós elősorolása után még így toldotta meg: „Míg bizonyos, hogy ama mások bárminő lelkes működéseik elégtelenek: addig nem kell haragunni, sőt kívánni kell, hogy a falu bírája is, jegyző is stb. tegyen, mennyit tehet a nép erkölcseinek javítására". Ne fájjon hát senkinek se a hivatali hatáskör ilyen fajta túllépése. Az aránytévesztést természetesen az irányköltészet kötelezőnek érzett didakticizmusával és annak sajátos túlzásaival is magyarázhatnánk. Sokkal inkább azonban azzal a másik lehetőséggel, hogy ti. Füvész Miklóst az író önmagáról — a hivatalában elismerten pontos, példamutató falusi nótáriusról mintázta. Ő 76