Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

emberiség kiirtását célzó veszedelmes nyavalya", a „napkeleti epemirigy és hányszékelés", a járvány elleni védekezés gyarló és félszeg eszközeiről és módozatairól, illetve a „rettegett napkeleti vendég" megszüntetése, legyőzése érdekében foganatosított központi és helyi intézkedésekről: a helytartótanácsi rendeletektől kezdve, a főispáni és főszolgabírói leiratokon át egészen az ún. tizedesek rovatos íveiig, amelyekre „a házak naponkénti vizsgálatára alkalmazott", többnyire iparosokból verbuvált ellenőrök — tizedesek —jegyezték fel tapasztalataikat. A mélyen megrázó, nagy emberszeretetről és egymás iránti felelősségtudatról tanúskodó aggódó figyelmeztetések és a szigorú előírásokat rögzítő határozatok és rideg tények mögül egyaránt fölsejlik a nép kínzó tehetetlenségérzése és páni félelme. A csabai nótárius, Koricsánszky János, például így jellemezte a nagyközségben uralkodó hangulatot: „Ez a mi állapotunk: csendesség, rémülés, fohászkodás s félelem". A közeli Szarvason a város belterületén élők védelmére tervbe vett egészségügyi kordon felállítása ellen tiltakozó lakosság elkeseredettségéről pedig hadd álljon itt Vidovich Ferenc főszolgabíró jelentése, aki szerint „ha a nép a határához tartozó földektől elzárattatnék, készebb lészen magát vagy keresztül verni, vagy sorra lövöldezni" (lövöldöztetni), semhogy a biztos ehhalált vállalja. Berényben a következetesen betartott rendelkezéseknek köszönhetően aug. 22-ig egyetlen áldozatot sem szedett a kolera. Ennek megfelelően nem is haladta meg a megyei átlagot a halálesetek száma. Három hónap alatt — november 4-ig (ekkor jelentették be a járvány megszűnését és az óvintézkedések feloldását) — Bonyhay precíz összesítése szerint 246-an távoztak az élők sorából. Mégis többször találkozhatni a „felsőbbség iránti bizalmatlanságnak" a jeleivel. Augusztus 26-án — vagyis amikor a leghevesebben tombolt a vész — példának okáért a Scheffer Jakab háza szegleténél „valóságos utcai lárma", értsd; kisebbfajta zendülés tört ki. Volt, ki így lázította a megrettent népet: „A Rectoroknak, Papoknak és Uraknak nincsen lelkek, mert mérget adtak be, nem kell nekik hinni, s ha mindjárt ezen fűzfára felakasztanak is, azt mondom". Bizonyos, hogy a korlátozó rendelkezések erélyes ellenőrzése és betartásának számonkérése sokaknak nem tetszett. Mások meg túl is licitálták. A strázsák között több olyan is akadt, aki kimondottan örült, ha a reá ruházott jogok és kötelességek révén egy-egy „elfogott nobilis" nemes urat — hintájának bakjára ülve — visszakísérhetett kiindulási helyére, nem engedvén meg, hogy átlépje az általa őrzött líneát. így cselekedett a több szigorral, mint tapintattal eljáró berényi parasztbíró is, aki még a partikuláris gyűlésre igyekvő, passzussal, útlevéllel rendelkező megyebizottsági tagot: Csepcsányi Tamást sem eresztette tovább, holott „az egészséges szomszéd helyről egészséges szomszéd helyre" történő utazást nem tiltotta a „nagyságos Vármegye" egyetlen rendelete sem. A korszellem és a fennhéjázó nemesi gőg igazolására idézzük a tekintélyében és emberi méltóságában megsértett előkelőség 1831. július 18-án írt, Bonyhay Benjáminhoz címzett levelének alábbi részletét: „Kár, írja, a jó Rendeléseket más becsületes és distinctus (tekintélyes) embernek kisebbségére fordítani, és a paraszt Bíró kezébe ily hatalmat adni. Tudósítson annak okáért a történtekről (vagyis arról, miként járt el az ügyben), s írja meg nekem azon Bírónak a nevét, 65