Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

22 évesen, 1827-ben Mezőberény község jegyzőjévé választották, s egészen 1845-ig töltötte be ezt a valóban nem könnyű munkakört. Ahogyan a Békés megyei Régészeti és Művelődéstörténeti Társulat 1886. évi vándorgyűlésén Gön~ döcs Benedek mondotta róla emlékezve: „A jegyzői állás teljesen megfelelt lelke nemes ideáljának. Meleg szeretettel csüggött a népen — melynek a jobbágyság idején még elszigetelt, elnyomott helyzetét illetőleg elviselhetővé tenni, azt könynyíteni, javítani, elmaradt tudatlanságából felemelni, eszét, szívét kiképezni, nemesbíteni tűzte ki magasztos célul... atyja, jóltevője, tanácsadója, tapintatos vezére volt a népnek és községének, féltve őrizve, védve minden jogait, gondosan ápolva s fejlesztve különösen a népoktatás ügyét." Kétségtelen, Bonyhay őszinte örömmel fogadta a mezőberényiek megtisztelő meghívását. Önként és sértődöttség nélkül cserélte fel a megyei pályát a községivel, holott az távlatilag jóval nagyobb rangot és előrehaladási lehetőséget kínált. Magasztos eszmékkel felvértezve jött el Gyuláról, hogy kipróbálja fiatalos erejét, munkabírását és tehetségét: képes-e méltán becsült, megbízható közvetítő lenni a földesuraság és a jobbágyparasztság között. Életének igazi célt a szolgálat adott. Úgy akart helyt állni — idézzük Jeszenszky Károlyt —, hogy mind a földesurat, mind a jogtalan népet „megnyerje a gr. Széchenyi lánglelke által hirdetett haladás és nemzeti művelődés szent ügyének". A jegyzők helyzete egyáltalán nem volt rózsás a reformkori Magyarországon. Mezőberényben pedig a legkevésbé. A sűrű egymásutánban sorjázó önkényes földesúri követelések, a gyakori nemesi visszaélések és minden jogi alapot nélkülöző túlkapások, amelyek különösen a Mária Terézia uralkodása alatt kiadott Urbáriumtól kezdve országszerte elszaporodtak, itt az általánosnál jóval gyakoribbak voltak. Nincs okunk pedig kételkedni sem a rendelet előremutató, javító szándékában, sem Tessedik szavainak őszinteségében, aki egyrészt „emberséges bánásmódot követelt az alárendeltekkel szemben", másrészt azt fejtegette a Szarvasi nevezetességekben, hogy „ha a magyar alattvalónak csak annyi kötelességet kellene teljesíteni, amennyit az Urbárium előír, akkor helyzete elviselhető lenne és sorsával meg lehetne elégedve, de ha többet követelünk tőle, mint amennyit az ország törvényei szerint tenni köteles, akkor boldogtalan, szegény és nyomorult (marad), s igyekezni fog magát minden lehető mesterkedéssel kárpótolni... A magyar törvények elég jogot biztosítanak a földesúr aknák jobbágyaikkal szemben,... nem kell a törvényben előírtaknál többet követelni". A baj ott kezdődött, hogy a megye vezető családjának, uralkodó dinasztiájának tagjai: a mesés birtokkal rendelkező Wenckheimok nem érték be ennyivel. Úgy csűrték-csavarták, úgy értelmeztették és magyarázták a rendeleteket, hogy maguknak minél több előnyt csikarjanak ki. Nem lehet feladatunk, hogy azt vizsgáljuk, milyen visszásságokat szült Berényben az úrbéri földek új felmérése és elosztása, amely végül kevesebbet és gyengébb minőségűt juttatott a parasztságnak, mint amennyivel és amilyennel azelőtt rendelkezett, sem azt, hogy az így, erőszakkal megnövesztett urasági majorsági földek bemunkálásáért milyen nevetséges díjazásban, milyen alacsony napszámbérben részesültek a zsellérek és a bérmunkások, sem azt, hogy milyen raffinait módon játszották ki a nép jogos legelő-, szántó- és kenderföldigényét. Ez másfajta vizsgálódás kötelessége lehet. 63