Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)
alapozhatta az igazgató és a művészeti vezető, hogy az egyszerre 4 operával súlyosbított, 1 hónapos turné Csabán, az alföldi mezővárosban ki is fizetődik majd? Naplók és korabeli tudósítások híján nem tudhatjuk, miként hidalta át a lelkes gárda a nehézségeket. Kisebb zenekar, vagy mindössze egy árva zongora segítette-e az énekeseket? Mi az utóbbit tartjuk valószínűnek; a leltári jegyzék ugyanis nem tesz említést hangszerekről, sőt a gondosan elkészített névsor sem ad támogatást, biztos támpontot hozzá. Sajnos, a karmester (az operai részleg irányítója) személyére vonatkozóan sem, pedig — mint majd látni fogjuk — az igazgatón és az ügyelőn kívül még a súgót is feltüntette. Meglepő továbbá, milyen nagy az arányeltolódás a hazai és a külföldi darabok között. Nem szabad ezt tisztán az opera rovására írni. Közismert ugyanis, hogy az első magyar operák (Ruzitska József: Béla futása; Mátray Gábor: Cserny György; Erkel Ferenc: Bátori Mária, Hunyadi László) többek között éppen mondanivalóik aktualitásának köszönhették feltűnő sikereiket, ennélfogva ezeket most, a megszigorított rendelkezések értelmében nem lehetett színpadra vinni. A népi felkelések, szabadságharcos vágyak nyílt ábrázolása „veszélyes" szimpátiatüntetésekre adhatott volna módot és alkalmat. Velük tehát nem számolhattunk. A külföldi operák propagálásán kívül is tapasztalható azonban bizonyos arisztokratizmus a társulat műsorpolitikájában. így a műfajok választékosabbá tételében s méginkább a nyugati országok drámairodalmának a favorizálásában. Elég, ha arra a tényre utalunk, hogy mindössze négy magyar drámaírót (Szigligeti, Szigeti, Jókai, Vahot) érdemesített az együttes arra, hogy müveikkel a csabai közönség elé lépjen. Ez pedig méltánytalan, sőt egyenesen sértő eljárás mind a hazai irodalom és nyelv szolgálatát, mind a magyar társadalmi viszonyok, élethelyzetek megismerését, realitásának tudatosítását, mind a kizökkent idő, az erkölcsi világrend helyretolásának nemes társadalomépítő szándékát, egymás alaposabb, tüzetesebb megismerését tekintve. A darabok kiválasztásában — nyilvánvaló — a hivatalos előírások szelleme ugyanúgy közrejátszott, mint Ny ír y ék disztingvált ízlése. A megyei bíráló még két év múlva is csak egyértelmű dicshimnuszt írt róluk, noha ekkor még tovább: vagyis jó hat héten át — április közepétől június elejéig — szórakoztatták a gyulaiakat. Valószínűleg ezután következett be náluk az a kellemetlen meghasonlás, az a belső szakadás, amely aztán véget is vetett a sikernek. 1860 nyarán ugyanis már ekként summázta a Hölgyfutár tudósítója a gyulai színházbarátok egyöntetű véleményét: „Mi, kik rendesen látogattuk a házat, csakhamar azon szomorú valóságról győződénk meg, hogy Nyíry színtársulata a legnagyobb mértékben gyönge". Aztán végleg eltűnt szemünk elől a jobb napokat látott együttes. Hiába, így múlik el a világi dicsőség! A Tóth János és a Nyíry György igazgatása alatt működő társaságok által bemutatott 35 mű (a Don Caesar de Bazan-t és a Csikóst mindketten előadták) közül több tartós sikerű dráma társaságában 11 megtalálható a Szegedy-Шс társulat közkedvelt darabokra alapozott kis könyvtára jegyzékében is, s ez nem rossz arány. Jól válogattak persze az adott lehetőségek között a fent említett igazgatók is. Papp János: A békéscsabai színészet története I— IV. kimutatásai 47
