Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

mázta a lajstrom?) arról a hivatalos iratok nem szólnak, bár a visszaemlékezések, naplók lépten-nyomon arról tudatnak, a vándorszínészeknek még a következő évtizedekben is többnyire önmaguknak kellett gondoskodniuk a szerepükhöz illő ruhákról és kellékekről. Költséges mulatság lehetett ez. A jó megjelenés, az ízléses, szépen megvarrt ruha a színpadi hatás és siker alapvető tényezője, nagy figyelmet érdemlő biztosítéka volt. A hivatásukat szerető öntudatos színészek és a tetszeni, hódítani akaró színésznők régtől fogva tudták ezt, s érte nemegyszer jelentős anyagi áldozatot is hoztak. Nem csoda, ha a jó szabót, aki mellesleg kisebb-nagyobb színpadi szerepet is kapott, a társulatok egyik legnélkülözhetetlenebb tagjának tartották mind a színészek, mind az igazgatók. Sajnos, több olyan konkrét tényeket rögzítő, abszolút pontos ruhatári jegyzéket, mint amilyen a Szegedy- és a 7Vy/ry~társulaté, nem őriz a megyei levéltár. Ennyi is elegendő azonban ahhoz, hogy a megyénkben ekkor játszó kis- és középszerű együttesek kopottas és szűkös ruhatári állapotára, készleteire következtetni tudjunk. Arra sincs észrevétel, akadt-e olyan csoport, amelyik át merte volna hágni a Törvény- és Kormánylap 185l-es évfolyamában megjelent „színházi törvény hatarozmányait". Találtatott-e megyénkben olyan színész, aki a ruhatár hivatalos ellenőrzése után más jelmezt vagy öltönyt használt a színpadon? Ezt ugyanis — különösen ha egy kicsit is emlékeztetett a szabadságharcos viseletre — azonnal jelentenie kellett a főszolgabírónak, akinek nemcsak azt tette törvényes kötelességévé a megyefőnök, hogy a leltárt felvegye és a ruhatárat ellenőrizze, hanem hogy a „nagypróbák és előadások alkalmával" ő vagy a helyettese mindenkor jelen legyen. Őrködniük kellett afölött, hogy „minden, jelen körülményekben még igen fogékony kedélyek ingerlésére hatók mellőztessenek". Olyan szükségszerű óvintézkedésekről és azok esetleges foganatosításának a módjáról is gondoskodniuk kellett tehát, melyekkel" a legcsekélyebb politikus demonstráció is, mely nem gyakran az ily előadásoknál kitsinysegböl látszókból szokott eredni", elfojtható és megakadályozható legyen. Természetesen ha ennek ellenére is előfordult volna valamilyen rendzavarási kísérlet, úgy arról: annak keletkezéséről és lefolyásáról, illetve az alkalmazott intézkedésekről, azok hatásáról, nem utolsósorban a közönség érzelmi-hangulati reagálásáról a főszolgabíróknak „kimerítő tudósítást" kellett készíteniük. A szigorú rendelkezés nemcsak a jelmezre és a díszletre, hanem az előadott darabok szövegére is vonatkozott. Ez érdekelte legjobban a megyefőnököt. Erre vall az a rendelkezése, miszerint adott alkalmakkor a járási hivatalok egy-egy képviselője jelenjen meg a „nagypróbákon" — nemcsak az előadásokon —, s méginkább az az egyszerűen teljesíthetetlen parancsa, amely a társulati könyvtárak minden egyes darabjának a bírálatát követelte meg tőlük. A jegyzék egyik erre kijelölt rovatában kellett volna tudatniuk: a darabok „szövege, illetőleg tartalmában nem léteznek-e tiltott célzatok, melyek a felsőbb rendeletek szellemével összeütközésben állnak". Elképzelhetjük, mennyi fáradságot, milyen hatalmas lekötöttséget jelentett a járási szolgabírók számára egy-egy társulat fogadása és felügyelete. Ha tökéletesen eleget akartak tenni főnökük rendelkezéseinek, úgy alig-alig jutott idejük egyéb hivatalos kötelességek ellátására. Menekültek is a könyvtár teljes állományának a politikai értékelésétől, s csak ilyen és ehhez hasonló jellemzésre vállal38