Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

küldött jelentése, amelyben nemcsak azt közölte, hogy „hatósága területén állandó színigazgatóság nincs", hanem azt az eleve elképzelhetetlen tényt is, miszerint a „jelenleg ideiglenesen itt működő — értsd: Gyulán — Arad — kolosvári dalszíntársulat (vagyis a színikerület vezető együttese) igazgatósága irányában... e tekintetben kellő óvatossággal megtett tudakozódás után kitűnt, hogy az nem csak hogy csatlakozva nincsen a német színházi egylethez, de még annak helyzetéről sincs legkisebb tudomása is". A vakszerencsére bízott félszeg próbálkozásoknak az ideje nem tartott sokáig. A társulatok tevékenységének szigorú „szemmel tartását" kezdettől fogva elsőrendű politikai kötelességüknek tartották a kerületi és a megyei hatóságok. A vándorszínészek ugyanis az információ: a hírszerzés és továbbítás nehezen ellenőrizhető eszközei lehettek a telefont és távírót nem ismerő Bach-korszakban. Tudták ezt a tüzetes felügyelettel megbízott járási főszolgabírók is, akik — ahogy a fennmaradt iratok tanúsítják — a legapróbb részletekre is kiterjedő alapossággal látták el feladataikat. Nagy gonddal vizsgálták felül a színészek útlevelének és a társulatok működési engedélyének érvényességét, az egyes csoportok tagjainak erkölcsi-politikai magatartását, emberi kapcsolatait, az előadásra kijelölt helyiségek (vendégfogadók báltermei) alkalmasságát, a bemutatásra szánt darabok szövegét, a bélyegilleték lerovását az előadások zavartalan lefolyását, a távozás előre ismertetett dátumának betartását és a távozás körülményeit. Két év leforgása alatt (1852—53) egyedül a Békés megyei főnökség 4 útlevelet (Hevesy Imre — útlevelét a munkácsi csendőrség vonta be — Darvas László, Lendvay Samu, Vadné Dáin Borbála) és két darab 1—1 évre szóló működési engedélyt {Láng Boldizsár és Demjén Mihály társulata számára — utóbbinak ideiglenest is) adott ki vagy továbbított a konkrét időtartamra és városra érvényes tartózkodási és előadási engedélyeken kívül. A felügyeleti joggal felruházott szervek a pedáns bürokraták következetességével kísérték nyomon az együttesek útját. A megyei főnök előre tudatta az illetékes főszolgabíróval, kinek és mennyi időre adott játékengedélyt. Közölte, hogy a csoport hol köteles tartani a színi előadásokat. Figyelmeztette: az igazgatónak késedelem nélkül jelentenie kell a társulat megérkezését, hogy a szolgabíró vagy a helyettese még az előadások megkezdése előtt elvégezhesse a kötelező hivatalos ellenőrzést. Ezt egyik fél sem mulaszthatta el. Csak a tételes vizsgálat sikeres lefolytatása után kapott engedéllyel kezdhette meg az igazgató a nyitó előadás propagálását, és tehette közhírré a további programot. Végül a főszolgabíró kötelességévé tette, hogy a további ügyintézés megkönnyítése és a társulat gondos megfigyelése céljából a direktor bejelentése alapján jelentse a kerület parancsnokának a színésztársaság távozásának pontos időpontját, megnevezvén egyúttal a következő állomáshelyét is. A megtett intézkedésekből és hivatalos jelentésekből — kurrensekből — sok mindenre lehet következtetni. Világosan érzékelhető például, hogy a színházpártolók száma a megye székhelyén: Gyulán volt a legnagyobb. Nem véletlen ez, annak ellenére, hogy a város jelentős német és román anyanyelvű lakossággal rendelkezett. Itt volt mégis a legmegalapozottabb a színházkultúra. Egyrészt, mert itt élt a megyei értelmiség zöme, másrészt mert a tehetős „német-