Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

elképzelte, milyenné „varázsoltatik majd át e tájék", ha majd a nép „az értelem és ipar magasabb fokára fejlődik". Megcsodálta a népes mezővárost, Csabát is, és bár nem tartozott választói körzetébe, nem tudta megállni, hogy be ne számoljon a nagy település láttán benne kialakult mesés látomásról. Arról a szinte káprázatos jövőről, amelyet a város mindenekelőtt a vasútnak köszönhet majd. Micsoda óriási változást eredményezett ez máris alig egy évtized alatt! Jövőt fürkésző szép gondolatait érdemes összevetni Munkácsy Mihálynak közvetlen Világos utánra utaló soraival. Az 1851 novemberében Miskolcról Csabára került Munkácsy így emlékezett vissza gyermekkora élményeire, az akkori Csabára és arra a hosszú, lehangoló, sivár utazásra, amelyet idejövet még ekhós szekéren tett: „Kocsink megfeneklett az úton. Ló és kocsi fekete sártengerben úszott, valóságos mocsár közepette. Az utat karók jelezték, amelyeket nagy távolságban lecövekeltek a földbe. Ennek az volt a célja, hogy az utasok ne tévedjenek oldalra. Lassan jutottunk előbbre. A város látképe csodálatba ejtett; hosszú-hosszú utca, egész alacsony, széles házakkal, amelyek szalma fedelei mintha a földből nőttek volna ki. Mind rendjében, sorjában állott... A harminchat ezer lakosú várost két hosszú utca vágja keresztbe. A közepén, ahol az utcák metszik egymást, farkasszemet néz a két templom. Köröskörül csend uralkodik, egy lelket sem látni sehol, a házakból kutyák rontanak a szekérre, hangosan megugatják, aztán ismét eltűnnek a kerítések mögött... Az utcára csak csizmásan lehetett kilépni, azt is jól a lábhoz kellett szíjazni. Mert ha nem, a csizma ott ragadt a sárban, és a láb belesüllyedt a pocsolyába. így van ez az egész Alföldön. Kö nincs semerre, a tégla sok pénzbe kerül, az utak ki vannak téve az évszakok és az időjárás kénye-kedvének . . . Télen sártenger, nyáron portenger. Eredeti dolog a gyalogút: a házak előtt két sor párhuzamos palló, egyik a jövőknek, másik a menőknek. De csak a jobbmódot jelentő városnegyedben van így, ahol a falu arisztokráciája lakik. Másutt elegendő egy szál palló is. És a pallók mellett a halál leskelődik, különösen az országút felé, ahol félméteres, méteres szélességű árok húzódik végig . . . Mihelyest sötétedni kezdett, lámpásokkal a kezünkben nekiindultunk az útnak; ezt az elöljáróság parancsolta meg, hogy lámpa nélkül nem szabad az utcára lépni. Különös kép volt a sok táncoló kis lámpás, ahogy felvillantak a sötétségben. Úgy látszott, mintha maguktól mozognának; aki vitte őket, láthatatlan maradt" — zárta le a pompás képsort az avatott festőként látó Munkácsy. Táncsics, a politikus-író, természetesen nem vizuális élményeket kívánt megörökíteni és papírra vetni. Nem a látottak pontos, eredeti látásra valló regisztrálása foglalkoztatta, hanem az a jövő, amelyet a környék életébe a korlátlan lehetőségek letéteményese: a vasút hoz. Csaba példájából világosan felismerte ezt az egyértelmű, korszakalkotó változást: a felgyorsult élettempót, a csinosodó városképet, a megnövekedett vállalkozókedvet, a gyorsan fejlődő ipart és kereskedelmet. S ezt mind az 1858-ban átadott Szajol—Arad és az 1870 júliusában megnyílt Csaba—Hódmezővásárhely közötti szakaszoknak tulajdoníthatta. Végül ilyen ragyogó jövőt álmodott a városnak: „Itt vágja keresztül egymást hazánknak két leghosszabb vasútja, Pozsonytól az egész országon végig — Pesten, Aradon át Erdély szélén fekvő Brassóig, továbbá Románián végig a