Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

ták urainak talán egy fiak sem szolgál a katonaságnál" — szőtte tovább a logikus gondolatsort, s kötelességként olyan törvény megfogalmazását és elfogadtatását tűzte ki célul, amely az egyenlőség elvére épülve, a „szoros igazság követelményeit" a gyakorlati megvalósítás során is maradéktalanul érvényesíteni képes. A románok lakta nyomorúságos falucskában: Kétegyházán az embertelen adóegzekució — végrehajtás — káros érzelmi következményeiről győződött meg. A „3 forintos napidíj mellett kiküldött adóhivatalnok" nem volt semmi tekintettel arra, hogy a lakosok „a sok esőzés miatt gabonájukat ... be nem takarhatták, nem nyomtathattak, s következőleg abból nem is pénzelhettek", hanem a központi rendelkezéseket és előírásokat mindenáron érvényesíteni akarva, olyan kíméletlenül bánt a szegényekkel, mint ahogy egyetlenegy „Bach, Schmerling kormány alatti tisztviselő" sem. A kicsinyes és lélektelen ügyintézésről, az élettől elszakadt bürokrata szellemről bizonyosságot szerezve, Táncsics új feladatokat (adókedvezmény, emberséges bánásmód megkövetelése) rögzített noteszébe. Nyomatékosan leszögezte azonban azt is, hogy „a törvényesen kivetett adót" köteles mindenki leróni; olyan körülmények között viszont, mint amilyen ez a mostani is, midőn a termés „darusításában gátolva vannak", .irányukban „némi tekintettel kellene lenni". A fásultság és elhagyatottság szomorú jeleként és árulkodó tüneteként fogta fel és könyvelte el, hogy a község lakói alig-alig törődtek valamit közvetlen környezetükkel. Látogatásakor a falu különösen tágas, széles utcáit mindenütt víz borította. Az utakat szegélyező árkok nem győzték levezetni a sok vizet. „Alig lehet a házakba bejutni, még a községházához is csak kerülve" — rögzítette a siralmas képet. A régebben még mély árkokat alaposan bemosta az eső, s gondozásukkal nem törődött senki. A szomorú látvány érthetően a lakóhellyel szembeni legelemibb kötelességek betartatására és tudatosítására késztette. Kétegyházi és gyulavári útja ezen kívül a választási törvény egyes paragrafusainak az elavultságára és korszerűsítésére figyelmeztette. Ezek a községek nagyon messze estek a választókerület központjától: Orosházától (Kétegyháza hat és fél, Gyulavári nyolc mérföld), ennek következtében választópolgáraik — a vasúthálózat dicséretre méltó bővítése ellenére is — alig-alig éltek jogaikkal. Nem tették ki sem magukat, sem lovaikat az időjárás szeszélyeinek. Ezen töprengve és a helyes megoldást keresve, kristályosodott ki benne a községenként szavazás bevezetésének az elve, amelyet azonban a soron következő, 1872-es képviselőválasztáskor még nem lehetett alkalmazni. A csorvási községházán, ahová a messze lévő indóháztól átázva, gyalog érkezett, nagyon különös, eddig nem tapasztalt hűvös fogadtatásban volt része. Már Berza Gergely bíró uram is egykedvű bizalmatlansággal fogadta a „szakálos vén embert", mintha csak azt mondta volna, „vigyen el az ördög, mit keresel itt,... (sehogy sem tudta a fejébe venni, hogy egy országos képviselő ily egyszerűen is megjelenhetik választói között"), méginkább „az ott lévő jegyző és esküdt urak", akik — ahogy feljegyzéseiből tudjuk — „egy árva szót sem ejtettek hozzá". A bíró végül enyhített valamit az elöljáróság merev, értelmetlen magatartásán, és megjuhászodott, főként amikor Táncsicsnak a helybeli postamesterrel: Vangyel Szilárddal folytatott beszélgetése révén megbizonyosodott 333