Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

akképp módosítani, hogy a német nyelv csak oly kölcsönös föltételek mellett fog nálunk kötelező tárgyul meghagyatni, ha Ausztriában meg a magyar nyelvet tanítják". Egy másik alkalommal az „ipar- és kereskedelmi miniszter" népszámlálást elrendelő törvényjavaslatához fűzte a következőket: „Én az orosházi választó kerületben megválasztásom alkalmával arról győződtem meg, hogy igen sokan vannak, kik még eddig csak terhet viselnek, de jogokban nem részesülnek ... Tekintve, hogy nagyszerű reformokat csak úgy lehet keresztülvinni, ha az egész nemzet minden rétegének érdeke eggyé, országos nagy érdekké olvasztatik össze; ha minden polgár különbség nélkül a törvénnyel meg lehet és meg van elégedve, . .. ., s egy közös érdekből működik" — a következő kérdéseket intézem a t. miniszter úrhoz: 1.) Szándékozik-e a minisztérium a népszámlálásnál elrendelni, hogy egy fáradsággal minden községben írassanak össze azon polgárok, kik csak kötelességeket teljesítenek, de választási joggal még nem bírnak? 2.) Ha igen: szándékozik-e a minisztérium olyan törvényjavaslatot tenni le a ház asztalára még az ülésszak előtt, mely szerint a választási jog különbség nélkül minden teljes jogú polgárra kiterjesztetik? Mindkét interpellációt általános „derültséggel" fogadta a tisztelt Ház. Éppen ezért nem tartjuk valószínűnek, bár a képviselőház elnöke azt ígérte: ez indítvány „közöltetni fog az összes minisztériummal", hogy Táncsics interpellációjának eredményeként (mi úgy hisszük: sokkal inkább az országszerte megnyilvánuló agrárproletár- és munkáskövetelések hatására) tűzték napirendre 5 év múlva az általános szavazati jogra vonatkozó 1874: XXXIV. te. tárgyalását, amely — ismerve a törvényhozó testület összetételét — érdemleges változást alig-alig hozott. 1871-ben egyszerre két árverezéssel végződő, tévesnek vélt bírósági ítélet ügyében is interpellált. Mindkettőben sikertelenül. Sajnos, mind Váradi Antal, mind a Molnár testvérek: Imre és Benedek mindnyájan öcsödi lakosok — visszaéltek Táncsics bizalmával és jóhiszeműségével, s feltehetően a rájuk nézve elmarasztaló és terhelő bírósági végzések felmutatása nélkül informáltak „sérelmeikről". Az igazságügy-miniszter által bekért hivatalos igazoló iratok végül mindenben megcáfolták állításait, s a miniszter az interpellációt mereven elutasította. A helyi adatközlőkkel máskor sem volt szerencséje. így 1869. június 12-én sem, amikor is az Arany Trombitában Tanítók és papok címmel kemény hangú antiklerikális cikket írt. Abból az ellentmondásból indult ki, miszerint „széles e hazában ... a tanítóknak kevesebb fizetésük van, mint szükséges lenne arra, hogy e rögös pályára lépni teljesen kiképzett tudományos férfiak is" kívánkoznának, míg a papoknak „több fizetésük van, mint amennyire szükségük volna". Sietünk leszögezni: nem a téma jogosságával és a tétel helyességével, hanem a bizonyítékul használt adatokkal van vitánk. A fő gondolat ellen nincs és nem is lehet semmi kifogásunk, hiszen ahogy Gárdonyi kisregénye: A lámpás igazolja, még a századvégén is — sajnos, később is — időszerű volt. Nem kell viszont szemernyi lokálpatriotizmus sem hozzá, hogy kijelentsük: a cikkíró roppant szerencsétlen kézzel nyúlt hozzá az orosházi evangélikus tanítók anyagi és erkölcsi kiszolgáltatottságának a kérdéséhez. Nem kétséges, más protestáns 326