Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

... Ebéd után Beiktatának ünnepélyesen A társaságba — nem kutatva: mi Valék, deák-e vagy csizmadia? Másnap fölléptem a Peleskei Nótáriusban. Hősleg működtem Három szerepben, minthogy összesen A társaságnak csak hat tagja volt. Kényért keresni színészek leszünk, Nem a művészet szent szerelmiből, S haladni nincsen semmi ösztönünk. Az elenyészően kis létszámú, nehezen tengődő társulatok iránt — melyekhez időlegesen számos kalandvágyó, tehetségtelen ifjú csapódott — érthető módon viseltetett közönnyel a „nagyérdemű közönség". A szemernyi hivatástudatot sem érző, tanulni, művelődni nem akaró csepűrágó éhenkórászok képtelenek voltak beépülni és alkalmazkodni az esetleges rendezői elképzelésekhez. Akadályozták az egységes szemléletű értelmezést és színpadi játékot. Igazat kell adnunk Petőfinek, aki színházféltő aggodalmának ekként adott kifejezést: Nem is hiszem, hogy a színészetet Becsülni fogják, míg ez befogad Minden bitangot, gaz sehonnait, Kik a világnak söpredékei, S itt keresnek biztos menhelyet. Hogyan tudtak volna ezek lelkes publikumot toborozni a színházak pártolására? Lehettek-e igazi „apostolok az erkölcs mezején", amikor képtelenek voltak arra, hogy megindítsák a szíveket? Nem tudtak „mosolyt vagy könnyeket" csalni a nézők szemébe. A társulatok nagyrészének — kicsit miattuk is — sok szenvedés-kevés öröm jutott osztályrészül. Olykor még a jobban dotált vezetőszínész-törzstagok is bátorításra, vígasztalásra szorultak egy-egy balsikeres turné után, jóllehet őket — volt benne részük — eléggé hozzászoktatta már a kóbor élet a „ha nem csurran-cseppen" nyomorúságához. Aligha volt olyan csoport, amelyet nem kísértett meg egyszer-kétszer a feloszlás réme, s ne szorult volna rá olyan egészséges életkedvű, a nehézségekre fittyet hányó vidám legényekre, kiknek volt elég hitük és erejük ahhoz, hogy talpraesettségükkel, életrevalóságukkal, optimista derűjükkel és túláradó érzelmi gazdagságukkal hitet öntsenek a fásult keblű, megfáradt társakba. Olyanokra, akik önként vállalták a szép hivatás igézetében a színészi pályát és a vele együtt járó nélkülözést és nyomort, mint Vajda János, aki élete 15 hónapos vándorszínészi korszakában „egy ízben Békésben arra ébredt, hogy aznap nem lesz mit ennie". A szabadságharc idején a kis létszámú vándortársulatok feloszlottak. A fiatalabbak bevonultak, hogy az élet színpadán legyenek hősök, vagy hősi halottak,