Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)
Olyan, mintha a hattyút nyársra húznánk, s csodálkoznánk azon, hogy olyan híres madár, mikor olyan rossz pecsenye." Nekrológot írt a csákói Geiszt uradalom népszerű gazdatisztjéről, a „csinos népdalokat" szerző Petőfi Istvánról: az utolsó Petőfiről, „István öcsém"-ről, ki „egyszerű kézművesből önművelődés alapján küzdte fel magát... minden európai nyelvet beszélő" művelt férfivá, mezőgazdasági szaktekintéllyé, a magyar irodalom pártfogójává. Erős lírai hangvételű írással búcsúzott el a volt kedves pápai diáktárstól és baráttól, a „gazdag tehetségű" mezőberényi Orlai Petrich Somától, akinek élete utolsó negyedszázada „elrémítő küzdelem" lett az „utolsó lélegzetig, a megkínzott szív, a vaksággal fenyegető szemek, a szétszakadó agy, a megbénult kezek végső erejével. Küzdelem minden ellen, ami egy mártírnak kiválasztott embert s még azonfelül művészt a világból kiüldözni összesküdött". Kevés szívbemarkolóbb búcsúztatót írtak ennél az őszinte hangvételű, ifjúkori emlékeket idéző, a nagy társra: Petőfire is emlékező, fájdalmasan megrázó nekrológnál. Arra a tehetségérlelő időszakra is visszaemlékezett itt, amelyre a nagy festő így gondolt vissza 1879-ben: Néha, ha időnk engedte, Jókaival ketten rajzolgattunk és festegettünk szűk szobánkban. A színek egymásra gyakorló vegyi hatására nagy súlyt fektettünk, ebben Jókai volt a mester. Ő tudta, hogy milyen színeket szabad csak egymással keverni, hogy azok meg ne változzanak, s műveink örök időkre megtartsák frissességüket. Rajzban pedig Petőfi ítélete volt a döntő". Mint szomorú visszatérő jelenséget, hadd említsük meg: nem csak Aranyt és Eötvöst, őt is megcsípkedte a szarvasi Simon István. Érdemes utalni erre is. Úgy látszik, csalhatatlan érzékkel megérezte, kortársai közül kik lesznek a sors kegyeltjei, akikbe érdemes belekötni. 1886-ban, amikor A ki a holta után áll bosszút című novellájában Jókai a pályakezdő évekre emlékezett vissza, s egyik legelső elbeszélésének, a Pesti Divatlapban megjelent Kártyának a megírási körülményeiről és fogadtatásáról számolt be olvasóinak, mint első reflexiót, „a példátlan gorombaságáról nevezetes" Simon István levelét idézte, amely így kezdődött: „No, gratulálok a bécsi vörös toronynak az új kandidátusához, a kit benned megnyert". A nem mindennapi faragatlan kritikához Jókai ezeket fűzte hozzá: „Az a bécsi vörös torony, a bolondok intézete. Ez (ti. a kíméletlen bírálat) buzdító hatással volt reám nézve. Ha a drámámmal (a Zsidó fiú) az akadémiai pályadíjat megnyertem volna, nem lelkesített volna úgy fel, mint Simon Pista kritikája. Mindig az kellett nekem, hogy szidjanak". 1894. január 6-án, írói munkásságának ötvenedik évfordulóján, Békés megye is képviseltette magát a fővárosi Vigadóban rendezett díszünnepségen. Az előkészítő és „ünneprendező nagybizottság" előkelő tagjai között (titkára: Szemere Attila) k ott volt az időközben meghalt nagy zeneszerző: Erkel Ferenc; a gyulai születésű író és publicista, a forradalmi eszmék terjesztésében példás szorgalmat tanúsító szabadságharcos lap: a Márczius Tizenötödike szerkesztője Pálffy Albert; az orosházi eredetű Thék Endre, akinek magasfokú ízlését és művészi látását a párizsi Louvre műkincsei formálták ki, s természetesen a három Tisza: István, Kálmán és Lajos. A megye 6 tagú küldöttsége élén Dr. Fabry Sándor főjegyző állt, míg a bizottságban Beliczay István ny. főispán, Terényi Lajos, 278
