Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

sek és az embertársak tiszteletét és jogos megbecsülését, akár Apostagi János gazda, vagy a sértett szívű, kevés beszédű önérzetes gulyás: Őri Péter. Ismert típus mindkettő. Olyanok, akik nemcsak jól látnak és helyesen számolnak, de érezni is tudnak. Nem a vagyon nagysága, hanem a munkaszeretet mértéke, a dolgos kéz alapján becsülik és értékelik az embereket. Megértik az egymáshoz illő fiatalok osztálykorlátokon felülemelkedő érzelmi kapcsolatait, s végül ők maguk egyengetik gyermekeik-unokáik házasságát. Ugyanakkor van bennük valami előremutató mikszáthi vonás. A kicsiny, még magatehetetlen „tót leányka" felnevelését emberi kötelességének érző, 5 gyermekes Apostagi János szívét — akár a pogány Filcsikét és a messze földön híres dudás Lapajét — melegség járja át, amikor magához veszi az elárvult Julist, és a bérmunka végeztével hazaviszi Bántornyára; de felenged Őri Péter ridegsége is, amikor az ítéletidőben befogadja kunyhójába a talpraesett, kedves leányt: Viktát, és megmenti a fagyhaláltól. Ekkor még úgy véli, idegenen segít; csak később — amikor hazaviszi anyjához, Bántornyára — tudja meg, hogy saját unokájának adott menedéket. Leánya — akár Anita, a brezinai bacsa: Olej Tamás leánya — 22 évvel azelőtt hagyta titokban el, s azóta nyoma veszett. Váratlan egymásra találásuk végül mindent megold, Őri kiengesztelődik, és maga mellé veszi özveggyé lett leányát, unokájának pedig tanyát vásárol Tiszaágotán s ezzel elhárít minden akadályt Vikta és Farkas Bandi házasságkötése útjából. Nem Bret-Hartenak, a vadnyugat irodalmi felfedezőjének az ösztönző gyermekei ők. Nem elvetemült, egymást pusztító, durva és erőszakos aranyásókat és felelőtlen kalandorokat formálnak át ösztönös kedvességükkel becsületes, érző emberekké. Vikta már életkoránál fogva sem, Julis meg Apostagi eredendően magasfokú erkölcsi érzéke miatt sem lehetne ún. ösztönző gyerek. Nem beszélve arról az eleve kizáró okról, hogy a neves amerikai író csak 1868-ban, vagyis több mint 10 évvel Eötvös után írta meg híres elbeszélését. A téma azonos szemléletmódja, jellegzetes beállítása, a lelkiismeret szépségének ábrázolása, egy-két motívum megegyezése mégis rokonítja őket. Ugyanúgy, mint a mogorva magatartást páratlan lelki finomsággal társító Mikszáthoi is velük. Mindezek ellenére, a hasonlóságoktól függetlenül, Eötvös éles szemmel megfigyelt és biztos kézzel ábrázolt paraszti és pusztai figurái a magyar valóság szülöttei. Szervesen hozzá tartoznak a békési tájhoz. Nincs hamis vonásuk, megokolt és természetes minden mozdulatuk, hitelesek a reagálásaik. Olykor még a beszédük is. Szeretik munkájukat, értik mesterségüket, tökéletesen ismerik a tájat, pontosan érzékelik a természet erőivel szembeni kiszolgáltatottságukat. Tudnak gyönyörködni a vidék szépségében, és féltőn tapadnak hozzá. Mint Szakái Lajos „utolsó gulyását", a puszta és a rideg állattartás szerelmesét: Őri Pétert is fájó víziók gyötrik, ha a végtelen puszta felparcellázásáról és a vasútépítési tervről hall és beszél. „Ládd-e Vikta!... nem adok neki húsz esztendőt, hogy többé puszta sem lesz az országban. Most is mán egészen megváltozott a világ! Előbb bátran mehetett az ember, amerre tetszett: most mindenütt árkokat vonnak. S mennyi fát ültetnek, egész sövényeket, mintha bizony a birtokos sövény és árok nélkül nem tudná, meddig terjed jószága, és a szegény legénynek jóleshetnék, ha minden lépésnél arra intik, hogy széles e világon mindenütt a 214