Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

hez annyit értenek, mint hajdú a harangöntéshez, csak elég alázatosak legyenek, hogy mindig úgy táncoljanak, mint a nótát hozzá értők és nem értők fújják" — kesergett Szeberényi. Figyelmeztetett is azonban — mintha a magyar közoktatásügy élő lelkiismerete lenne —: ennek a helyzetnek „nem szabad így maradnia, ha csak a középkor sötét századaiba visszasüllyedni nem akarunk". {Néptanítók Könyve, 1856. 1. sz.) Az egyik cikkíró — az arisztokratikus szemléletű Gyengelaki — {Néptanítók Könyve, 1857. 2391.) még a gimnázium felső tagozatában folyó 3 éves tanítóképzést is kevesellte, s mindazokat, kik beérték vele, és nem verekedtek az önálló, a „külön képezde" mellett, egyenesen az iskolaügy ellenségeinek tartotta. A klasszikus műveltség bűvöletében élt, s azért támadta ezt az akkori viszonyok között nem megvetendő képzési formát, mert a benne oklevelet szerző, leendő tanítóknak — úgymond — nem szabad tanulniuk „hellén s latin nyelvet", (tanóráik helyett pedagógiai, didaktikai, ének-zene-orgona foglalkozásokon vettek részt) s ezzel ki is zárják őket a „tudósok" sorából. Mindez arra vall — érvel erősen vitatható elve mellett —, hogy az eszme pártolói „azokkal tartanak, kik ekkép nyilatkoznak: minek falusi tanítónak mély tudomány paraszt gyermekek tanításához; kár a parasztot felvilágosítani". De jó lett volna, ha a tanítók zöme legalább ezzel az iskolai végzettséggel rendelkezett volna! A Néptanítók Könyvének nagy inspiráló ereje volt. Ezt igazolja az a tény is, hogy a békési ág.h. evang. egyházmegye 1856. október 14—15-én Csabán tartott gyűlésén olyan határozatot hozott, amely azt írta elő, hogy „mindenki, valaki az esperessegben ezentúl tanítói állást elnyerni óhajt", tartozik egy e végre kinevezett, okleveles tanítókból álló bizottság előtt „vizsgálatot letenni, s magát a vizsgáló küldöttség bizonyítványával ellátni, akár hivataloskodott előbb más egyházmegyében, akár nem". Pompás óvintézkedés volt ez a színvonal védelmére. Azért is hozták, hogy „valahára gátok tétessenek abban, miszerint minden munkakerülő az iskolát tekintse asyliumának". A bölcs rendelkezés nem maradt írott malaszt. Dedinszky Gyula: Az úgynevezett „zugiskolák" Békéscsaba tanyavilágában című kis értekezése a tanú rá, hogy még 1877-ben is érvényben volt. Ha ugyanis valaki tanyai tanítóságra pályázott, annak előbb az egyháztól kellett engedélyt kérnie, s csak abban az esetben kapott megbízást és jogot a tanításra, ha előbb rátermettségét sikeres vizsgával igazolta. Még ez esetben is köteles volt meghatározott időközökben tapasztalatcserére bemenni a városba, hogy kijelölt instruktorától pedagógiai-didaktikai kérdésekben gyakorlati tanácsokat kapjon. Szeberényi eredményes reáliskolai nevelőmunkája is hatékonyan közrejátszhatott abban, hogy az 1856-ban egyházi felügyelet alá került magánkezdményezésű alreálgimnázium nem küzdött létszámgondokkal. Mokry Sámueltől tudjuk, „nem az alreáliskola alakíttatott át gymnasiális osztállyá", ahogy ezt helytelenül többen is értelmezték a Néptanítók Könyvének bejelentése alapján, hanem az a „nemesen hevülő szülők" által létesített magánvállalkozás lett egyházi jellegűvé, amelynek vezetésére „a tétlenségre kárhoztatott, elítélt tanárt": Breznyik Jánost nyerték meg a csababaiak. 22 ifjú gyűlt mindjárt az első évben (1855) az országos hírű pedagógus köré, noha „az évi tandíj 100 pforint volt egy-egy tanítvány után". 192